Olvasóinktól

Dénes Klára (Budapest): Hamar megszoktuk, hogy a Moszkva térből Széll Kálmán tér lett, talán azért, mert nagyanyáink még odáig utaztak a 6-os villamossal, és mi gyerekként szorgalmasan javítgattuk: de az Moszkva tér! Most majd a mi unokáink fogják mondani nekünk, akik a Moszkva térre megyünk a Mammutba: de nagyi, az a Széll Kálmán tér! Kicsit benne van a történelem minden utca és tér elnevezésében, és persze mindenekelőtt magában a névváltoztatásban. Hogy a tér neve megváltozott, az jó, de hogy a külleme évtizedek óta nem tud megváltozni, az már nagyobb baj. A világ minden kincséért sem lennék újságárus ezen a téren, mert a zajtól és a különféle zenék egyvelegétől szétrobbanna a fejem. Tegnap egy népviseletbe öltözött fiú citerázott, ma egy másik fazon betyárnótákat ad elő, és mindeközben tőlük harminc méterre Vivaldi Négy évszakjából hegedül egy bánatos férfiú. (Megjegyzem, egészen tisztán játszik.) Mi még csak fölszállunk a buszra és hazafutamodunk, de mi van azokkal, akik a téren péksüteményt vagy újságot árulnak? Egész nap az elviselhetetlen hangkavalkádot kell hallgatniuk.

Galiotti Ödön (Budapest): Seszták Ágnes írásait mindig elolvasom. Több cikkében is foglalkozott már a rend szükségességével, a rendőrség valódi feladataival. A Lehel tér közvetlen közelében lakom: siheder korú, jóarcú rendőr fiókák és leánykák lődörögnek a tér és a piac körül, általában hármasában és egymás közti beszélgetésbe mélyedve röhögcsélnek. Rendszerint a szélsőnek egyik kezében egy kólásüveg vagy cigaretta. Részemről nincs ebben semmi túlzás, semmi élcelődés vagy cinizmus. Rendőreink az itt lakó hajléktalanokkal is minden bizonnyal valami vicceset szoktak beszélgetni, ez messziről látszik rajtuk. No meg a zsebre dugott kéz, amit nagyon szeretek, mert ez is bizonyítja, hogy mennyire a civil emberrel együtt éreznek és védenek. Talán nem csak nekem jut az eszembe, hogy a fegyveres testületnél netán az „alaki foglalkozás” címszó alatt (ha egyáltalán van ilyen) illenék az utcán közlekedést is begyakorolni. Nem beszélve arról, hogy körülnézni is szabad, ha egyáltalán némi felügyeleti céllal küldték őket. Felettesüknek még nem tűnt fel, hogy a rendőrségnek joggal járható tiszteletet így nem lehet kiérdemelni? Hétköznapokból több van, mint tömegoszlatási napból. És az ottani vad viselkedés sem a tekintélyt emelte. Aztán láthatunk jó néhány ragyogóan rendbe hozott játszóteret vagy közparkot, vagy közforgalmi megállót, amelyeket néhány nap múlva a felismerhetetlenségig összefirkálnak és lerohasztanak. Nem igaz, hogy az állandó ellenőrzés megléte többe kerül, mint a javítás. Mire jó ez a trehányság? Szórjuk a közös pénzünket, pedig nincs belőle sok.

Urbán Károly (Budapest): Amikor napilapot olvas manapság az ember, éppen, mivel oly sok a szokványos írás, ritkán érzi, amit nem tudok másképpen megfogalmazni: szívbemarkoló sikoly. Torkos Matild cikkeinél gyakran érzem ezt. A svájcifrank-hitelesek katasztrófájáról írt pár sora nagyon megérintett, különösen az a gondolat, hogy már talán a rendszerváltás elején figyelmeztetni kellett volna gyermekeinket, húzzanak el innen, de gyorsan, mielőtt beköszönt a tél, s kegyelemdöfésként a slusszpoén: Biszku Béla veje osztja az észt a bankszektor valamely magasságú polcáról, s ura életnek-halálnak. Úgy éreztem, jobban engedett érzéseinek e cikk megírásakor, mint ami a Magyar Nemzet-es körökben alkalmazott PC-vel mérve ildomos lenne, s ettől lett számomra oly szívbemarkolóan emberi. Arról is szólt egyben – legalábbis számomra –, mily rettentő mértékű szolidaritáshiány, kíméletlenség, tudatlanság, természetellenes utálat és empátiahiány hullámzik hazánkban, ha az elesettekről, a bajbajutottakról és a végzetesen lemaradottakról van szó, különös tekintettel a bonyolult történetekre.