Nehéz és izgalmas éveket él át mostanság a világ. A gazdasági válság nemcsak a hazánkhoz hasonló kis gazdaságokat állítja fontos feladatok elé, hanem a korábban jól működő nyugat-európaiakat is. A hatalmas devizaadósság miatt Magyarország helyzete mégis sajátos. Felmerül a kérdés: hogy jutottunk odáig, hogy kevesebb mint egy évtized alatt eminens tanulóból a régió beteg emberévé változtunk?
– Ez jelentős részben az ország eladósodásának a következménye. A devizahitelek elszaporodásának sok tényezője van, melyek egymásra épülnek. Ezek egy része önmagában nem okozná a külföldi fizetőeszközben történő eladósodást, ám a körülmények összjátéka és a sorozatos rossz gazdasági döntések végül mégis arra vezettek, hogy a lakosság, a vállalatok és az önkormányzatok is devizában halmoztak fel tartozást. Összességében elmondhatjuk, hogy a devizaadósság elszaporodását a Magyar Nemzeti Bank pusztító monetáris politikája indította el. Ezt használta ki a bankrendszer. Csakhogy mindeközben senki, sem a pénzügyi felügyelet, sem a pénzügyminiszter, sem a jegybank nem hívta fel az érintettek figyelmét arra, hogy ebből baj lehet.
– Talán a válság előtt senki nem sejtette, hogy ekkora problémával kell szembenéznünk a devizaadósság miatt.
– Ez nem igaz, az ország sebezhetőségének jelei már évekkel a válság előtt megmutatkoztak. Először is nézzük a kiinduló állapotot. Amióta a Magyar Nemzeti Bank újra jegybankként létezik, olyan monetáris politikát folytat, hogy a forint aktuális kamatlába mindig magasan az infláció felett van, vagyis hazánkban a befektetők könnyű nyereséget érhetnek el. Ennek eredményeként a magyar gazdaságban folyamatosan jelen van a spekulatív tőke. Másrészt az első Orbán-kormány az akkori Széchenyi-tervben lakásépítési programokat hirdetett. Ahhoz, hogy a pénzszűkében lévő emberek otthonhoz tudjanak jutni, hitelre volt szükségük. Az irreálisan magas forintkamatok miatt viszont nagyon drágák lettek volna a forintkölcsönök, így az állam kénytelen volt kamattámogatást nyújtani. Kiszámították, hogy a kamattámogatás megtérül, amennyiben a gazdaság élénkülni kezd az építőipar fellendülésének a hatására. Az építőipar ekkor valóban felfutott, és az évente épülő 15-20 ezer lakás helyett elértük a negyvenezret. Ekkor lépett be a képbe a Medgyessy-féle szocialista kormány. Ők a lakásépítéseket folytatták, ám a kamattámogatásokat folyamatosan leépítették, hitel híján pedig az új ingatlanok nehezen találtak vevőkre.
– Ekkora adósságlavinát indíthat el az a döntés, hogy a gazdaság forinthitelekből épülő pillérét devizahitelekre cseréljük?
– Nem elég, hogy megjelentek a piacon a devizahitelek, a bankok még átfogó reklámhadjáratot is indítottak a külföldi fizetőeszközben jegyzett kölcsönök mellett. Sajnos miközben arra törekedtek, hogy az embereket biztosítsák arról, nem kell félniük a devizahitelektől, nem közölték velük, hogy az árfolyamok bizony jelentősen elmozdulhatnak. Ezáltal pedig a havi törlesztőrészletek is jelentősen megemelkedhetnek az évek során. Ráadásul nem alkalmazták azokat a jól bejáratott banki technikákat sem, melyek az árfolyam-ingadozások káros hatásait hivatottak tompítani.
– Elképzelhető, hogy a bankárok nem látták előre, hogy a devizahitelek ekkora bajba sodorják az embereket?
– Nem hiszem, hogy a bankárok nem voltak tisztában azzal, hogy a forint 1968 óta gyengülő pályán van. Azóta ugyanis a forint leértékelése baloldali gazdaságpolitikai hitvallás volt. Nem tudom, miből gondolták azt, hogy ez a tendencia a rövid időn belül megfordul. De újra hangsúlyozom: az árfolyamhatások kiszűrésére számos pénzügyi módszer létezik, ám ezeket nem alkalmazták a pénzintézetek.
– Ma már hiába törjük a fejünket azon, hogy mit kellett volna jobban csinálni. A problémákat most kell valahogy megoldani. Ön szerint mit tehetünk ebben a helyzetben?
– Még most sem késő megtenni a szükséges lépéseket. A jegybank jelenlegi devizatartaléka 37 milliárd eurót tesz ki. Ennek nagy része euróban van, a svájci frank elenyésző. Az MNB csak akkor tudja kiszolgálni a bankokat svájci frankkal, ha devizacserét hajt végre a svájci nemzeti bankkal vagy a piacon. Így árfolyam-emelkedés nélkül lehetne a bankoknak az MNB-től svájci frankot venni. A nemzeti bank azonban, mint egy előkelő idegen, nem foglalkozik azzal, ami az országban történik. A devizatartaléknak tükröznie kellene az ország helyzetét, de nem tükrözi.
– Ekkora tartalék elég lehet a bajok orvoslásához?
– Elég. Régóta vagyok a bankszakmában, a nyolcvanas években a jegybank devizakereskedelmi osztályát vezettem. Akkoriban, 1981-ben mínusz 500 millió dollár volt a kasszában, mégis fizetőképesek maradtunk, most pedig azt mondják, nincs pénz. Pedig ez nem igaz. Először is, mint már említettem, a jegybankban 37 milliárd eurónyi devizatartalék van, ez megközelíti a bruttó nemzeti össztermékünk negyven százalékát. Erről a pénzről azt kell tudni, hogy hozama alig van, a költségei viszont annál nagyobbak. Ennek az összegnek az árát a vállalatok, az állam és az önkormányzatok fizetik meg. Jelenleg 5000 milliárd forintnyi kereskedelmi banki rövid lejáratú betét is vesztegel a nemzeti bankban, mert a pénzintézetek nem hitelezik a magyar gazdaságot. Számukra a kölcsönök nyújtásánál jobban kifizetődik, ha a jegybanknál tartják a pénzt. Nincs kockázat, a reálhozam viszont biztos. Van pénz? Van. De a jegybank jóvoltából ez nem forog, hanem áll. Ha elkezdődnek a kedvezményes árfolyam mellett zajló végtörlesztések, jelentős összeg vándorol a bankokhoz. A kérdés az, hogy akarnak-e hiteleket nyújtani a pénzintézetek, vagy az újonnan beáramló összegek is parkolópályára kerülnek.
– Persze ez a kérdés csak akkor merülhet fel, ha valóban életbe léphet a kedvezményes végtörlesztésről szóló törvény. Egyelőre úgy tűnik, a kormánynak nehéz csörtékre kell számítania, hiszen itthonról és külföldről is heves támadások érik ezt az elképzelést. Ön szerint sikerülhet megtörni a kritikusok ellenállását?
– Igen. Az ország ügyeit egyenesbe hozó kormánylépéseket eddig is rengeteg támadás érte. Emlékezzünk a médiatörvény körüli hisztériára, melynek az lett a vége, hogy kiderült, fél Európa szabályozása rosszabb a miénknél. Akkor is hatalmas felhördülés volt, amikor a magánnyugdíjpénztárakat érintő döntések születtek, vagy amikor a különadókat bevezette a kormány. A végtörlesztésre váró támadásokat ugyanakkor egyetlen húzással meg lehetne előzni. Amennyiben kimondanánk, hogy a devizahitelek jelenlegi formájukban nem alkotmányosak, nem lehetne a kormányt azzal támadni, hogy az alaptörvénybe ütköző módon szüntet meg szerződéseket, éppen ellenkezőleg, így a döntésével helyreállítaná az alkotmányos rendet.
– És mi a helyzet azzal a véleménnyel, hogy a kedvezményes végtörlesztés az egész pénzügyi rendszer stabilitását ássa alá?
– Ez sem igaz. Veszítenek a bankok? Nem veszítenek. Igaz, nem is nyernek anynyit, mint amennyit a végtörlesztés életbe-lépése nélkül nyernének. A helyzet azt diktálja, hogy az elmulasztott kockázatmegelőzést pótolandó, a kormány most kényszerű kockázatmegosztást hajtson végre az ügyfelek és a bankok között. Helyes megelőző műveletekkel ezt a kockázatot a piacra lehetett volna teríteni, ugyanúgy, mint bármely biztosítás esetén, de ezek a lépések a hitelek folyósítása idején sajnos elmaradtak.
– Miért nem születtek meg időben a devizahitelezést helyes mederbe terelő törvények?
– Magyarországon a legutóbbi időkig a bankszövetség dolgozta ki a pénzügyi törvények aktuális változásait. A kész anyagot bevitték a parlamenti frakciók vezetésének, ők pedig szó nélkül megszavazták. Nézzük meg, 1991 óta hányszor változtak a törvények a különböző lobbicsoportok érdekeinek megfelelően. És azt, hogy hány felszólalás bírálta ezeket a módosításokat. Hány ellenszavazat született? Gyakorlatilag egy sem. Magyarán a parlament kiszolgálója lett a banki lobbiérdekeknek. Ma azonban nem ez a helyzet. Végre eljutottunk odáig, hogy a parlament saját törvényeket alkot.
– A devizaadósok helyzetének rendezése már hosszú ideje a törvénykezés napirendjén van. Messze vagyunk még a probléma végleges megoldásától?
– A devizaadósságok ügye olyan sokrétű, hogy csak átfogó intézkedéssorozattal kezelhető megfelelően. Először is, ez egy széles körű gazdasági probléma, melyben önkormányzatok, cégek és családok százezrei vannak érintve. Ugyanakkor hatalmas szociális katasztrófával is fenyeget. Ma Magyarországon 2,5-3 millió ember él nyomorban. A devizahitelek miatt további 1,5 millió ember sodródhat mélyszegénységbe. Az argentin tapasztalat azt mutatja, hogy amikor a társadalom negyven százalékának nincs biztosítva a megélhetése, akkor a társadalmi kötelékek foszladozni kezdenek, és aki teheti, menekül az országból. Ezt a stádiumot nekünk semmiképp nem szabad megvárnunk. Sok időnk nincs, mert a társadalmi válság első jelei már szembeszökők: az orvosaink jelentős része inkább külföldön keresi a boldogulást, de nagyon magas azoknak a fiataloknak az aránya is, akik a határainkon túl képzelik el a jövőjüket.
– Mit gondol, mit kellene tennünk azért, hogy megfordítsuk ezeket a fenyegető tendenciákat?
– Az első és legfontosabb lépés az, hogy a családokat meg kell védeni a teljes anyagi ellehetetlenüléstől. Ha egy cég csődbe megy, több lehetőség is nyitva marad előtte. Például megállapodhat a hitelezőjével arról, hogy a csődvédelem ideje alatt mekkora részletekben tudja rendezni a tartozását. Ezzel a megoldással gyakran a hitelező is jobban jár, mint ha azonnal felszámoltatná a partnerét, hiszen ez utóbbi esetben jó, ha a tartozás egy kis részéhez hozzájut. Én azt mondom, hogy a családoknak is joguk van hasonló védelemre, ezért be kellene vezetnünk a magáncsőd intézményét. Erre egyébként az Egyesült Államokban és több európai országban, így Ausztriában és Németországban is van példa. A fizetésképtelen család a bírósághoz fordul, az pedig megvizsgálja a helyzetét. Megnézik, hány tagú családról van szó, milyen körülmények között élnek, mennyi pénz szükséges a megélhetésükhöz, és ezek alapján kiszámítják, hogy havonta mennyit tudnak törleszteni. Azt azonban hangsúlyozni szeretném, hogy a csődeljárás alatt álló emberek egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben: a bevételeiket és kiadásaikat folyamatosan számon tartja egy melléjük kinevezett csődbiztos. Ha pedig kiderül, hogy feketén jutnak jövedelemhez, és ezt nem vallják be, azonnal megfosztják őket a védelemtől. A magáncsőd feladata tehát az, hogy lehetővé tegye a családok túlélését, és nem az, hogy mentesítse őket a tartozás visszafizetése alól.
– Az igazán megnyugtató megoldás persze az lenne, ha a magyar gazdaság ismét magára találna. Ehhez viszont jól működő, tőkeerős vállalkozásokra lenne szükség. Hogyan vehetik fel a versenyt a cégeink a környező országokban székelő társaikkal, ha képtelenek hitelhez jutni?
– Ha nem indul be nálunk is a hitelezés, akkor bizony nehezen. Ugyanakkor mint azt már mondtam, ötezermilliárd forint hever tétlenül a nemzeti bankban, ezt az öszszeget meg kell mozdítani, hogy a gazdaság szolgálatába álljon. Csehországban azért lassult le a hitelezés, mert nincs elég gazdasági kezdeményezés, lecsökkent a kereslet. Nálunk viszont a haszonnal kecsegtető elképzelések sem juthatnak forráshoz. Ez óriási különbség. A bankok általában arra hivatkoznak, hogy nincsenek forrásaik a hitelnyújtáshoz. Az igazság ezzel szemben az, hogy a külföldön működő anyabankjaik nem szívesen fektetnek magyar hitelekbe. Egyrészt azért, mert a gazdasági válság miatt minden vállalkozás kockázatosabb lett, másrészt azért, mert ők a magyar belgazdaság fejlesztésben nem érdekeltek. A pénzügyi szektorunk jelentős része külföldi kézben van, márpedig a külföldi pénzintézetek értelemszerűen a saját országukból származó cégeiket segítik a legszívesebben. Ebben nincs semmi meglepő. Azelőtt kellett volna gondolkodnunk, hogy eladtuk a bankjainkat.
– Most viszont abból kell főznünk, amink van. Milyen kilátások elé nézhet az ország ilyen bizonytalan világgazdasági környezetben?
– A legfőbb kérdés az, hogy mikor érünk el arra a szintre, amikor már a belső fogyasztás és a hazai cégek tevékenysége lehet a fejlődés motorja. Jelenleg a belső fogyasztásra nem építhetünk, az emberek módosabb része félreteszi a pénzt, aki pedig nem tud megtakarítani, az leginkább a hitelek törlesztésére fordítja a jövedelmét. A hazai vállalkozások helyzetének javítása viszont egyáltalán nem lehetetlen feladat. Én nem vagyok multiellenes, tisztában vagyok vele, hogy a külföldi tőkét nem nélkülözhetjük. Ugyanakkor nem is adhatunk nagyobb kedvezményeket a külföldi nagyvállalatoknak, mint a hazai cégeknek. A kedvezményeknek olyan helyre kell eljutniuk, ahonnan 4-5 éven belül garantáltan visszakerülnek az államkasszába amellett, hogy munkahelyeket is létrehoznak. Csak akkor várhatunk fellendülést, ha az ország belső gazdasága működik.
– Addig viszont az emberek jelentős része nem tehet mást, mint megpróbálja törleszteni a hitelét, és igyekszik alkalmazkodni az új állapotokhoz. Átformálta a lakosság gondolkodását a válság okozta trauma?
– Úgy tűnik, az emberek nagyon hamar átlátták a helyzetet. A magyarok mentalitása a válság hatására jó irányba változott, mint említettem, akik megtehetik, egyre nagyobb figyelmet fordítanak a megtakarításaikra. Sajnos a Medgyessy-féle száznapos program idején elhitették a lakossággal, hogy nem elég, ha emelkednek a béreik, hitelek segítségével tovább is nyújtózkodhatnak. Ez óriási tévedés volt. Húsz évvel vetette vissza az országot a nyolc év szocialista kormányzás és az, hogy a magyar gazdaság ezer sebből vérzett a gazdasági válság kitörése idején. Emlékezzünk vissza, 2002-ben nagyobb esélyünk volt az euró bevezetésére, mint Csehországnak, Szlovákiáról nem is szólva. Nem kerülhetjük el az önvizsgálatot, a rossz gazdaságpolitika miatti lemaradásunkat fel kell dolgozni számszakilag, le kell vonni a tanulságokat, és meg kell hozni a büntetőjogi szankciókat. Ezt várja el a magyar társadalom.
origo.hu
Ház kerítésének csapódott egy autó Nemesszalókon
