Pénzköltésben nagyvonalú bankok

Kétezer-tizenegy első felében a lakosság devizahitelek utáni terhe csaknem 600 milliárd forintra taksálható, ebből a jelzáloghitelek mintegy 420 milliárd forintot tesznek ki. Ha csak ez utóbbit viszonyítjuk az aktív családok 3200 milliárd forint körüli bevételeihez (a hitelek csekély hányada van a nyugdíjasoknál), akkor 13 százalékos arányt kapunk. Ha ugyanezt csak a deviza-jelzálogadóssággal rendelkezők bevételeihez viszonyítanánk, akkor minden bizonnyal legalább 30 százalék jönne ki, tegyük hozzá: átlagosan. Ez azt jelenti, hogy a devizahitelt felvevő családok bevételeinek 30 százaléka hiteltörlesztésre fordítódik (sok családnak sajnos ennél jóval magasabb a terhe), ami nemzetközi megítélés szerint már kritikus szintnek tekinthető, ezért ezeket a háztartásokat instabil háztartásokként tartják számon. Mondhatnánk, a kritikus szintet elért családok törlesztési terhe magánügy. Részben minden bizonnyal az. De ha egy nemzet aktív családgazdaságának közel egynegyede pénzügyileg instabil, akkor az már nemzetgazdasági kockázat (a nemzetközi pénzvilág is láthatóan így ítéli meg). E kockázat létrejöttének körülményei és kezelése ennyiben nemzetstratégiai kérdés. A kockázat ilyen mértékű növekedésének kibontásához tekintsünk meg néhány összefüggést.
Az adósságszolgálattal kapcsolatos teher forintértéke folyamatosan növekedett az elmúlt két és fél évben. Emögött kisebb részben a devizában számított kamatok emelkedése áll, nagyobb részben az árfolyamok változása. Azaz a családok jelentős hányada esetében hiába a gyerekkedvezmény, az adósávhatár-eltolás majd a felső adókulcs megszüntetése, a reálhozam kifizetése, az esetleges béremelés. Mindet elnyeli a hiteltörlesztés – úgy tűnik – feneketlen zsákja. Joggal vetődik fel a kérdés: nem lehetett volna (nem lehetne) ezt mérsékelni?
Ehhez első lépésben érdemes egy kicsit körülnézni, megvizsgálni például, mit tapasztalunk például egy velünk – mondhatnánk egyívású – országban. A svájci devizában nyújtott hitel – a hazai valutában nyújtotthoz képest versenyképesebb költségei miatt – jelentős súlyt kapott az elmúlt évtizedben a lengyel jelzálog-hitelezésben is. Csakhogy ott az elmúlt három évben a devizahitelek kamatai – a svájci kamatcsökkenés hatására – érdemben csökkentek. Nálunk ezzel szemben nemhogy nem csökkentek a kamatok, hanem még emelkedtek is. Ezt szemlélteti ábránk.
A lengyeleknél, mint látható, a svájcifrank-hitel kamata 1,9 százalékra csökkent. Nálunk a jelzáloghitelek kamata 6 százalékra emelkedett. Ennek a sajátosan magyar kamatalakulásnak súlyos következményei lettek, nem kis mértékben azért, mert az árfolyamkockázattal szemben nem védte az adósokat – és ezzel a családgazdaságokat – a kockázathoz mérten alacsony kamatláb (sajnálatosan a forintkamatláb még a viszonylag magas devizakamatlábbal szemben sem versenyképes). Fordítsuk le ezt a számok nyelvére! A lengyeleknél a 2,7 százalékpontos kamatcsökkenés nagyjából 30 százalékkal csökkenthette az adósságszolgálat értékét – durván épp annyival, mint amennyivel növelte volna azt a svájci frank euróval szembeni erősödése. Nálunk ezzel szemben elmaradt a kamatok csökkentése, ezért jelent nagy terhet ma a svájci frank megerősödése.
Végezzünk egy egyszerűsített számítást: adósunk 2006-ban negyvenezer svájcifrank-alapú lakáshitelt vett fel. Ennek havi törlesztőrészletét kétféleképpen számítjuk ki: egyfelől a hazai árfolyam-alakulás és a hazai kamatlábak mellett, másfelől adottnak vesszük a svájci frank árfolyam-emelkedését, de a 2006-os kamatszintünket nem növeljük, hanem csökkentjük a lengyel kamatcsökkenés mértékével. Azt láthatjuk, hogy az első esetben a havi törlesztés mértéke 30 százalékkal emelkedik, a második esetben ezzel szemben alig nő. Ezt mutatja be a táblázatunk:
Ha pedig nemcsak a családok szintjén végzünk elemzést, hanem a teljes lakosság devizatörlesztését is átszámítjuk úgy, mintha a lengyelekhez hasonlóan csökkentek volna a kamatok (ugyanolyan mértékben, azaz 2,7 százalékponttal), akkor arra jutunk, hogy éves szinten mintegy 150 milliárd forinttal több maradhatott volna a lakosság zsebében. A lengyel kamatszinthez képest 4 százalékkal drágább hazai jelzáloghitelre nem magyarázat a forint magasabb kockázati szintje, hiszen a magyar hitelkockázati felár átlagosan 1-1,5 százalékponttal haladta meg a lengyel szintet az elmúlt két, illetve két és fél évben. Ráadásul a hazai hitelkockázati felár magasabb szintjét részben éppen a lakossági devizaadósság – megmagyarázhatatlanul magas kamatszint miatti – növekedése okozza!
Rá vannak szorulva erre a 150 milliárd forintra a bankok? Mondhatnák: igen, hiszen kell a sok forrás a céltartalékokra, hitelezési veszteségekre. Ez kétségtelenül így van, de valószínűleg nem a jelzálog-hitelezés miatt. A késedelmesen fizető jelzálogadósok hitelei mögött ma 30 százalék körüli céltartalék-állomány áll, ami becsülhetően 100 milliárd forint körülire taksálható. Ennyit nyolc hónap alatt kiszednek a bankok az említett többletkamatrésből. Ráadásul ennek a forrásnak csak egy kisebb összegére lesz valóban szükségük, hiszen a késedelmes fizetők egy részénél kell csak hitelbedőlésre számítani. A céltartalékok mögött továbbá ott vannak az ingatlanok, amelyek még nyomott áron is tízmilliárdokat hoznak – még kényszerértékesítés esetén is. Ja, hogy a személyi hiteleknél vagy az építőiparban, kereskedelemben sok a hitelveszteség? Ez lehet, de azt tessék a bank egyéb forrásaiból, például a korábbi profitokból vagy tőkeemelésből finanszírozni. De nem látható a bankok takarékos gazdálkodása befelé, hiszen ha saját magukról van szó, akkor a pénzköltésben meglehetősen nagyvonalúak. Mi másra utalna az a szám, hogy a pénzügyi szektor dolgozóinak a reálkeresete az év első 5 hónapjában – válság ide vagy oda – hallatlan mértékben, 23 százalékkal emelkedett.
Menjünk tovább a kamatcsökkenés elmaradásának makrogazdasági nyomvonalán! Az említett évi 150 milliárd forint lakossági forrás – ha azt a bankok nem vonták volna el – önmagában közel 1,5 százalékos fogyasztásbővülést hozhatott volna. Ez azt jelentené, hogy a hazai növekedést nemcsak az export bővülése húzná (ami ráadásul az európai recesszió meglehetősen bizonytalan), hanem a hazai fogyasztás is (vagy legalább nem húzná vissza a növekedést, mint most).
Nem elegendő csak azt nézni, hogy maguk az adósok mihez kezdenek a többletjövedelemmel. A kamatemelés, a meglehetősen kiszámíthatatlan árfolyamváltozás ugyanis válságpszichózist kelt. Ez maga is kockázati tényező. Ez esetben nő az előtörlesztés, de ha az adósok közül ez sokaknak nem vállalható, akkor is tartalékolják az esetleges többletbevételeiket. Gyakori az is, hogy a közeli rokonaikat segítik ki, akiknek a bank egyébként felmondaná a jelzáloghitelét. És még folytathatnánk a sort arra vonatkozóan, hogyan nyeli el a pénzt (a pénzmozgást) a jövőbeli bizonytalanság. Még kedvezőtlenebb, hogy a lakosságban hitel- és bankellenes hangulat alakul ki, amelynek kiigazítása valószínűleg sokkal többe kerül majd a bankoknak, mint amennyi többletforrásra most szert tehettek sajátos kamatpolitikájukkal. A pénzfolyamatok kiszáradása miatt leáll a gazdaság normális körforgása, egyes szektorokban (lásd az építőipar katasztrofális helyzetét) pedig akár lefelé húzó spirális mozgás is kialakulhat. Ezeket a folyamatokat később nagyon nehéz megállítani.
Mivel a nemzetközi pénzügyi rendszerben (az ígéretekkel szemben) semmi érdemit nem korrigáltak, ezért nincs kizárva, hogy újabb sokk érje a magyar gazdaságot. Az amerikai elnökválasztás előtt érdemi rendrakásnak kicsi az esélye. Ideje tehát, hogy kihasználjunk minden hazai erőforrást és az államháztartási pénzelfolyások mellett nézzünk rá a banki rendszerben kialakult pénzelcsurgásokra is. És mindenekfelett: tegyük versenyképessé a forinthiteleket. A baj gyökere ugyanis ott található.

A szerzők közgazdászok