Savanyú úti élmények

Elolvastam a Népszava szombati mellékletében Úton-útfélen D.-vel címmel megjelent riportot – maradjunk a rövidítésnél! – Sz. tollából. Nem árulja el, ki az a titokzatos D., akivel egy öreg automobilon vándorolnak egyszer Cseh- és Lengyelországban, másszor Tirolban, annyit közöl csak az olvasóval, hogy a barátja, aki „mindent tud, és annál is többet”. Épp egy ilyen „barát” kellene nekem is, megtudnám tőle a jövő heti nyertes lottószámokat, és nem fájna többé a fejem a forintban felvett, svájci frankban kamatozó autóhitelem miatt.
De nézzük csak, mit látott Sz. ezúttal a Dunántúlon, helyesebben – mert azt, hogy valójában mit látott, sosem tudhatjuk meg –, mit írt meg belőle!
Megjegyzett egy óriásplakátot Noszlop falu elején, amely a „legnagyobb savanyúságvásárt” hirdeti, azonban hiába keresték, mert „a bennszülöttek (sic!) azt mondták, hogy majd csak lesz, mások meg, hogy tavaly volt”. Megcsodálták Győr szépséges „barokk” városházát – valójában neobarokk, hiszen 1897 és 1900 között épült –, azonban a tényleg pompás épületről az jutott eszükbe, hogy „polgármesternek mindenhol jó lenni manapság, polgárnak meg nem”. Szerintem ez egy országos méretű ostobaság, vannak ugyanis települések, ahol a megöröklött adósság miatt tehetetlen, ám lelkiismeretes polgármesternél még a legutolsó, segélyből élő polgárnak is gondtalanabb élete van, mint neki.
Csorna látványa, a városka „semmibe meredő házainak vak ablakszemeivel, a nincstelenségével és élettelenségével” lehangolta az utazó párost. Sajnálhatják, hogy nem nézték meg az 1180 körül alapított, igazi barokk stílusú csornai premontrei rendházat, kitűnő múzeumával és kávéházával a konvent egykori refektóriumában. A következő állomásuk, Abda község főutcáján Sz. megkérdezte az út szélén szilvát áruló öregasszonyt, „ebben a faluban gyilkoltak-e meg egy híres költőt?”, amire az azt felelte: „biztos a cigányok voltak”. Szegény, talán nem is odavalósi, nem végzett nyolc osztályt, így nem tudhatja, ki volt Radnóti Miklós, akit 1944. november 4-én ott lőtt agyon egy nyilas keretlegény, a világ szégyenére! Azt azonban legalább ezúton tudja meg a felderítő páros, hogy Csornán 1919. pünkösdvasárnapján nyolc, szintén bűntelen helyi polgárt felköttetett Szamuely Tibor népbiztos a város főterén, miután a vörös pribékek félholtra verték őket, mert nem akarták kirúgni maguk alól a széket.
Ezek után délnek vette az irányt korunk Amundsenje és Scottja. Tetszett nekik a nyári Balaton, különösen a Kis-Balaton mellett felfedezett halászcsárda, az azonban már nem volt ínyükre, hogy a Badacsonytördemic község lakott határát jelző táblára az van felírva: „magyar falu”. „Miért, a többi nem magyar falu?” – morgolódik Sz. Dehogynem az, Magyarország 3200 települése közül ott, ahol erre pénzt áldoztak/kaptak, kitáblázták, hogy „európai falu”, de több helyet ismerek, ahol a „magyar” változatot előbbre valónak tartották, és azt tették ki. Nem tilos, és sokak szemében nem is szégyellni való ez.
Hamar kiderül azonban, miféle hely is ez a Tördemic! „A falu közepén tizenévesek kis gyülekezete, egy lányka orra bukik biciklijével, nagyot fékezek” – írja Sz. „– Hülye kopasz köcsög zsidó – ordít egy vidám legény. – Na látod, hogy magyar falu – mondja D. barátom”. Püff neki! A már betegeskedő, szorongó Eörsi István írt ilyesféle, ellenőrizhetetlen „sztorikat” a Népszavában az előző polgári kormányok idején. Eörsi jó költő, művelt fordító, szellemes és stílusos formaművész volt, de nem tudott mit kezdeni a politikai rendszerváltozással. Nem találta a helyét, pedig éveket töltött börtönben ’56 miatt. Hozzá képest Sz. szimpla tollkoptató, aki a baloldal ritkuló levegőjében próbál most megrágalmazni egy egész faluközösséget. Mert mi van akkor, ha a bringás fiatalok történetesen nem is helybeliek voltak? Hanem, mondjuk, egy szocialista vezetésű település nyaralói, kirándulói, például ajkaiak. Akkor aztán megint jön az aranyozott söröskupak a fényes fejtetőre, a publicista koronájaként, mint a „fasiszta magyar vadászrepülők” meg az „igazságos trianoni béke” méltó elismerése?