A tagadhatatlan sikerek mellett összeveszések sorozataként is jellemezhető az edzői pályafutása. Milyen a kapcsolata azon korábbi tanítványaival, akikkel egykoron különféle okokból összekülönbözött?
– Lényegében mindig ugyanaz volt az ok. Az ismeretlen versenyzőkből világ- és olimpiai bajnokokat faragtam, ami után már nem hallgattak rám. Sztárokként kezdtek viselkedni, nem akarták elvégezni azt a munkát, amit korábban, s ez óhatatlanul szakításhoz vezetett. S persze kívülről is rendre bomlasztották a csoportom egységét. Előbb Angyal Zoltán, majd Sári Nándor, legutóbb Csipes Ferenc.
– Az első generációhoz Mészáros Erika, Dónusz Éva és Czigány Kinga tartozott. Tartja velük a kapcsolatot?
– Mészáros Erika eltávolodott a sportágtól, Czigány Kinga külföldre ment férjhez, Dónusz Évával rendszeresen találkozom, kiegyensúlyozott a kapcsolatunk.
– És Kőbán Ritával? Aki előbb elhagyta, majd visszatért, a sydney-i olimpia után aztán csúnya vitába keveredtek.
– Rita nagyon okos lány és érző lélek. 1995-ben rádöbbent, hogy nélkülem nem tud olimpiát, de még vb-t sem nyerni egyéniben. Szerencséje volt, mert másfél éven át egyedül vele foglalkoztam. Megtehettem, mert elvették tőlem a négyesemet. Amely aztán Atlantában a kilencedik lett. Pedig a dobogón lett volna a helye. Ennyit Angyal Zoltán szakértelméről. 2000-ben Rita nehezen tudta feldolgozni, hogy felnőtt a Kovács Katalin fémjelezte új generáció. A többieket okolta, amiért a négyes csak második lett Sydney-ben, de nem volt igaza. Utána évekig nem beszéltünk. Az is a „jellemrajzomhoz” tartozik, hogy örök haragot esküszöm. Nem igaz! Bár semmit sem felejtek el. Ritához én mentem oda Kolonics Gyuri temetésén. Elmondtam neki, én őszinte voltam hozzá, őt viszont hamis emberek vették körül. Kérdeztem tőle: hol vannak most azok? Elsírta magát. Azóta sem találkoztunk, amit őszintén fájlalok.
– Szabó Szilvia, Bóta Kinga, Viski Erzsébet…
– Viskiről nem vagyok hajlandó beszélni. Hogy valaki ennyire irigy, hálátlan legyen… Inkább hagyjuk! Sziszó és Kanga elhagyott, majd ugyanaz történt velük, mint Dónusszal, Czigánnyal és Mészárossal. Soha többet nem nyertek világversenyt. Ám ha nem mély a seb, az idő begyógyítja. Velük ez történt. Kanga nem is olyan rég azzal keresett meg, hogy edző szeretne lenni. Lebeszéltem róla. Nem neki való. Lemondással jár, keménynek kell lenni, ő pedig nem ilyen alkat.
– Nem érzi magát hibásnak azért, hogy 2004-ben szétesett a csapata? Ha Janicsot beteszi a négyesbe és a párosba, talán még ma is együtt dolgozik vele és Kováccsal.
– Én ezt akartam! De a többiek olyan féltékenyek voltak Natasára, hogy nem akartak vele közösködni.
– Azt sem bánja, hogy Janicsot 2007 tavaszán elzavarta?
– Én csak az edzésről küldtem el. Ő akart végleg elmenni. Persze minden elő volt készítve. 2006 nyarától már nem lehetett bírni vele. 2007 elején már az amerikai edzőtáborból haza akartam küldeni, mert annyira csalta a munkát. A szegediek telebeszélték a fejét, mert szükségük volt rá. Utána még háromszor lehetőséget adtam neki a visszatérésre, de nem kért belőle. S a szövetség, ahelyett, hogy a támogatás megvonását kilátásba helyezve ráparancsolt volna, csak pátyolgatta.
– Janics Natasára azonban nem igaz, hogy miután elhagyta önt, nem ért el többé eredményt.
– De nem is futott be a tehetségéhez méltó pályát. Ha nem verik szét a csapatomat, Pekingbe például ki sem jut.
– Nem kellett volna engednie? Avagy nem hibázott, amikor úgy akarta összeállítani a pekingi egységeket, hogy azokban Janicsnak véletlenül se jusson hely?
– Mit kellett volna még tennem azután, hogy a lányomként neveltem, s olimpiai bajnokot csináltam belőle? Natasa 2007-ben egyszerűen rosszul kajakozott. Az ominózus edzésen a gyengébb négyes legyőzte a világbajnoki címvédő egységet. Mégpedig azért, mert ő nem azt csinálta, amit kellett volna. Nekem kellett volna könyörögnöm? Éppen az teszi tönkre a mai sportot, s benne a kajak-kenut, hogy a versenyzők diktálnak. Az edzők pedig egzisztenciálisan a sportolóktól függnek, ezért mindent elnéznek. A mulasztásokat, a nyafogásokat, mindent. Hát én ebből nem kérek!
– Így viszont egyedül maradt. Közvetlenül az olimpia után Janicsot Kovács, majd Kozák Danuta és Szabó Gabriella is követte.
– Csak azért tehették meg, mert Angyal Zoltánnak semmi sem volt fontosabb, mint hogy nekem ártson. A szövetség erélytelen vezetősége pedig asszisztált mindehhez. Jól ki volt ez találva. Igazságtalan rendszerként a pekingi eredmények alapján osztották szét a jutalmat az edzők között. Sári Nándor Kammerer és Kucsera révén már különben is szép summára számíthatott, hozzácsapták a lányokat, hogy ott gyűljön öszsze minden pénz, amit aztán szépen szét lehet osztani. Csak éppen arra nem gondoltak a tisztelt hölgyek és urak, hogy Pekingben kajakozni is kell majd. Csúfosan leszerepelt a Sári-csapat.
– A Kovács, Janics kettős azért aranyérmes lett.
– Csakis azért, mert Kovács előtte egyesben negyedikként végzett. Ha dobogós, részt kellett volna vennie az eredményhirdetésen, s jó eséllyel lekésik a páros rajtot. Éppen ezt magyaráztam Katinak az olimpia előtt, választania kell: vagy egyes, vagy kettes. Ő azonban mindkettő, a négyessel együtt mindhárom számot akarta. De nem ám a dicsőség, hanem a pénz kedvéért. Ezért a két kicsit, Szabót és Kozákot is meghülyítették, akik pillanatok alatt elfelejtették, mit köszönhetnek nekem.
– El tudja képzelni, hogy egyszer Janics Natasával és Kovács Katalinnal is kibékül?
– Natasára már most sem haragszom. Lobbanékony, igazi délszláv alkat. Rossz súgókra hallgatott, akik – velem ellentétben – nem érte, hanem belőle élnek. Örülök, hogy édesanya lesz, s ha csak feleanynyit edz, mint amennyiről a hírek szólnak, Londonban is olimpiai bajnok lehet. Ugyanis kétkedve fogadom, hogy nyolc hónapos terhesként is napi harminc kilométert kajakozik. A csúcson is vonakodott ennyit evezni. Bár nagyon össze kell szednie magát, mert ötszázon a német, kétszázon pedig az új-zélandi kislány nagyon jól megy. Kovács Katalin más eset. Hatalmasat csalódtam benne. Nekem köszönhette, hogy tartalékként már Atlantába is kiutazhatott. Igaz, tapasztalatszerzés helyett végigbulizta az olimpiát. Kőbánnal készülhetett, mindent megkapott tőlem. Eltűrtem a szeszélyeit, lenyeltem, hogy különbnek tartotta magát a társainál, amit éreztetett is velük, mégis cserbenhagyott. Harmincegyszeres világbajnokként, világcsúcstartóként ünneplik, de arról mindenki megfeledkezik, ebből a harmincegy győzelemből mégis mennyit köszönhet nekem. Aranylány, celeb, mindenki Katicája, királylány, ki tudja, még mi lett belőle. Pedig csak őszinte bajnoknak kellene lennie. A szövetség hetvenéves fennállása alkalmából először olyan plakátot terveztek, amit Kőbán, Kovács és Janics díszített volna. Ám a királynőnek nem akaródzott együtt szerepelni Kőbánnal. Ez is Kovács Katalin arca.
– Kovács Katalin azóta is gyűjti az aranyakat, hogy nem önnel készül, nemde?
– Hát persze. Csipes Ferenctől megkaptam, nem is értek a szakmához, csak a versenyzőim tettek naggyá. A lányát leszámítva nem ő kapott világbajnok versenyzőket? Próbáljon meg egyszer ő lesajnált, kitagadott kajakosokat felhozni!
– Miért nincsenek beszélő viszonyban Csipes Ferenccel?
– Gondolom, az lehetne az első lépés, hogy köszön és bemutatkozik.
– Csipes azt állítja, ő megadta a tiszteletet, de ön nem fogadta a köszönését, s megelégelve ezt a helyzetet, nem erőltette a barátkozást.
– Egyszer sem köszönt nekem. Nem- hogy az elmúlt években, annak idején versenyzőként sem. Pedig az Öcsi (Fábián László, Kati néni férje – a szerk.) még az edzője is volt 1996-ban.
– Ennyi keserűséget hogyan képes hordozni magában?
– Úgy látszik, nekem már csak ez a sorsom. Nem hajbókolok senki előtt, de örök túlélőként nem is lehet eltaposni. Skorpió vagyok! Az igazság számomra mindennél fontosabb. Az unokánk sok időt tölt velünk. Nagy csibész, mint a legtöbb kisfiú. Szinte mindent elnézek neki, de megmondtam, ha csak egyszer hazugságon kapom, úgy elverem, hogy még öregkorában is megemlegeti. A versenyzőimtől sem tudom elviselni, ha becsapnak. Le is út, fel is út. S dacból vetélytársakat nevelek ellenük.
– Az MTK-s fiúkhoz ilyen érdeke nem fűződött. Miért vállalta el a felkészítésüket, s hogyan tett velük csodát?
– Öreg vagyok, beteg vagyok, nem akartam velük dolgozni. Ám képtelen voltam magukra hagyni őket. Személyesen jelen voltam, amikor a kiszemelt új edzőjük, tulajdonképpen már a megállapodás után, visszalépett. Hirtelen kimondtam, a Paumant, a Tóthot, a Kulifait és Kuglert vállalom. Megkérdezték, de mi lesz Schenkkel és Pintérrel? Tudtam, hogy ez már sok, de azt mondtam, rendben, ők is jöhetnek. Erre Máté Gábor sírva fakadt. Hogyan mondhattam volna azt, hogy menjen, amerre lát? Nagyon kemény egy év van mögöttünk. Sokszor napi öt órát ülök a motorosban, alig bírok kiszállni belőle, fáj mindenem, de szép élményekkel gazdagodtam. Lehet, hogy kezdettől fogva férfiakkal kellett volna dolgoznom. Fantasztikusak ezek a fiúk. Egy fillérjük sincs, még csak tehetségesnek sem tartják őket, de inuk szakadtáig hajtanak. Hetven- meg százezer forint a fizetésük, de azt is csak költségtérítésként, számlák ellenében kapják, azaz kapnák meg, mert ebben az évben még egy forintot sem láttak! Az egyiket az édesanyja, a másikat az öccse tartja el, alkalmi munkát vállalnak. Előfordult, hogy edzőtáborba úgy csempésztem be őket, arra sem volt pénzük, hogy leutazzanak Szegedre, de dolgoznak becsülettel. S ami számomra újszerű, csodálatos érzés: nem tiporják el, hanem mindenben segítik egymást. A lányoknál nem ez volt jellemző.
– Kijutnak az olimpiára?
– Nem ígérhetem, de nem reménytelen a feladat. Öcsi is nagyon lelkes, váltig állítja, olyan négyest gyúr belőlük, amelyik itthon a legjobb lesz.
– Mit csinál másképp, mint a kollégái?
– Csak a munkában hiszek. Amit előírok, azt el kell végezni. Nincs pardon.
– Csak ennyi? Ehhez nem kell Fábiánnénak lenni. Edzéselméleti újítások vagy valami hasonló?
– Mit gondol, hány kajak-kenu szakkönyv van? Egy sincs! Nekem és az Öcsinek viszont ötven évre visszamenőleg megvan minden edzésnaplónk. Ez száz év tapasztalat, több is annál.
– Pulzusóra, kettlebell, speedfitnesz?
– Ugyan, hagyjuk! Ki tudja megmondani, mi az, hogy nyolcvanszázalékos iramevezés? A motorcsónakban ülve a mozgásukból pontosan látom, hogy mennyit bírnak a versenyzők. Nem tartok többórás edzéseket, inkább rövidebbeket, de hatékonyakat, s az utolsó cseppet is kifacsarom a lányokból és a fiúkból.
– Átadja a tapasztalatait?
– Nem kérdeznek. Talán mert már abból kiderülne, hogy nem értenek hozzá.
– Mit vár Londonban a magyar kajak-kenusoktól?
– Lesz meglepetés.
– Kellemes vagy kellemetlen?
– Inkább az utóbbi. De mielőtt rám sütnék, hogy ellendrukker vagyok, hát nem. Csupán realista.
origo.hu
Itt vannak a legfrissebb adatok, így áll a Duna tetőzése Budapesten
