Végre egy nem kudarcba fulladt vállalkozás: sikert hozott az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének líbiai beavatkozása. A felkelők katonailag megbuktatták Kadhafi rendszerét, ehhez nem kis segítséget kaptak a NATO-tól.
Az öt hónapja a Líbia feletti repülési tilalom kikényszerítésével kezdődött akció igen kiszélesedett a végére. Bár a szövetség szárazföldi reguláris erői nem léptek az ország földjére, azért egyértelmű volt, hogy a nyugati államok fegyverszállításokkal, kiképzőkkel, kommandós beavatkozással segítették a lázadókat.
Kezdetben mindenki azt hitte, hogy a NATO gyorsan szétbombázza az ócskavassal harcoló Kadhafi-csapatokat, ha megsemmisítik a líbiai légierőt a levegőben és a szárazföldön. A nagy kérdés az volt, vajon az Egyesült Államokat rá lehet-e bírni az akcióban való részvételre, ugyanis az első hetek olyan feladatok teljesítését igényelték, amelyeket egyedül ő tud végrehajtani. Ez pedig a légvédelem összezavarása és blokkolása, majd utána robotrepülőgépekkel való megsemmisítése.
„Aki arra akarja rávenni az Egyesült Államokat, hogy arab földön még egy frontot nyisson, annak előbb fel kell keresnie pszichológusát” – mondta állítólag abban a márciusi időszakban Robert Gates amerikai védelmi miniszter. Nemcsak amiatt volt borúlátó a hadügyek szakértője, mert már így is leterhelt az amerikai hadsereg Afganisztánban és Irakban, hanem azért is, mert épp akkor zajlottak az Amerikának is oly kedves demokratikus változások az észak-afrikai országokban. A nyílt katonai beavatkozás mindent az ellenkezőjére fordíthatott volna.
Ezért most bejött Barack Obama óvatosan realista politikája. Mint a The Washington Post napilap beszámolt róla, „szoknyás héják” győzték meg a beavatkozásról: a nemzetbiztonsági tanács női tagja, Samantha Power volt újságírónő, aki végigkövette az 1994-es ruandai mészárlást, tudósított Boszniából is, meggyőzte Hillary Clinton külügyminisztert, hogy ne maradjanak tétlenek, mert ezzel megakadályozhatnak egy sokkal nagyobb vérfürdőt.
Amikor Alain Juppé francia külügyminiszter (egyszer még diplomáciai könyvekben tanítani való módon, jegyezte meg a Le Figaro párizsi napilap) megszerezte a kínaiak és az oroszok támogatását az ENSZ-határozathoz, Obama is rábólintott az akcióra. Csak az első héten vetnek be amerikai fegyvereket, utána Franciaország és Nagy-Britannia átveszi az irányítást, így az Egyesült Államok hátrébb húzódik, ez volt a terv.
Nicolas Sarkozy francia elnöknek ez igen jó megoldásnak tűnt, mindig is az élharcosa volt a líbiai beavatkozásnak, kompenzálandó azokat a diplomáciai bakikat, amelyeket Franciaország az arab tavasz első hónapjaiban elkövetett. A líbiai légvédelem amerikai megsemmisítése után már a franciák is elboldogultak a líbiai légierővel. (Az Egyesült Államok után Franciaország a második legnagyobb befizető a NATO-ba, most a bevetések 35 százalékát hajtotta végre.)
Március 19-én a NATO-akció kezdete csupán két órával előzte meg, hogy a kormányerők 32. gépesített dandárja Kadhafi egyik fiának vezetésével elérje Bengázit, és vérbe fojtsa a forradalmat. A felkelők első vonalaiban csak géppisztollyal hadonászó tinédzserek voltak, ha a kormánycsapatok elérik a várost, biztosan vérfürdőt rendeznek, mint tették azt 2006-ban, amikor több ezer embert gyilkoltak meg egy lázadás megtorlásaként.
„Imádkoztunk, hogy könnyű legyen a vég – mondta el egy felkelő. – A légicsapások után meg mindenki kitódult az utcákra, és Sarkozy elnököt éltette, mintha a mi államfőnk lenne, mert francia gépek mérték a megállító bombázást a kormányerőkre.”
A kontaktcsoportban – ugyanis a NATO-ból sem vett részt mindenki a fegyveres koalícióban, és nem szövetséges tagok is csatlakoztak hozzá – kezdetben voltak fennakadások. Végül is úgy sikerült elejét venni a rivalizálásnak, hogy a francia–brit kettőstől a NATO parancsnoksága vette át a vezető szerepet.
Akik azonban gyors megoldást vártak, azoknak csalódniuk kellett: kezdetben számos probléma jelentkezett a célpontok beazonosításánál, későn érkeztek a vadászgépek, csupán a kormánycsapatok hűlt helyét támadták, de egyre javult a találati arány.
A gyors győzelmet remélők azt hitték, elég lesz elindítani egy-két levegő-föld rakétát, és máris tömegével lázadnak fel a törzsek, hogy lerázzák magukról az úgynevezett forradalom vezetőjének igáját. Nem ez történt. A törzsek többségének vezetői inkább a kivárás taktikáját választották: ki tudja, ki kerül ki ebből a harcból győztesen.
Kadhafi ezredesnek az utolsó percig voltak hívei, és valószínűleg maradnak is. Bár politikai köreiből szép számban dezertáltak, azért a hadsereg egy része kitartott mellette. Az egyre precízebb NATO-légicsapások következtében azonban meggyengült a katonaság, elvesztette üzemanyag-pótlási forrásait. Nemcsak fegyverzetben szenvedett jelentős veszteségeket, de a nyugati kiképzőknek sikerült gyorstalpalók segítségével szervezettebb erőt kovácsolniuk a felkelőkből, akiknek kezdeti harci tudása annyiból állt, hogyan kell V betűt formálnia két ujjukból.
A végső lökést, amely szakadékba segítette a rendszert Tripoliban, a nyugati zentani törzs tette meg, amely a hét végén váratlanul egyesítve erőit bevonult a fővárosba. Így a Bengáziban székhelyét felütő Átmeneti Nemzeti Tanácsnak (ÁNT) köze sem volt Tripoli elfoglalásához. Egyik vezetője kijelentette: az ÁNT hívei nem érkezhetnek fegyverrel a fővárosba, mivel az ellenőrző pontokon le kell adniuk, különben ellenségnek tekintik őket.
A jövőre nézve ezek nem jó kilátások.
Sőt a zentani törzs a polgárháború során saját politikai és fegyveres szárnyat hozott létre, csakúgy, mint a miszrátai törzsi koalíció, amely Misztráta városát és környékét ellenőrzi. Ezek a harcok megszűntével valószínűleg nem válnak köddé. Már most kisebb összecsapásokról lehetett hallani az egyes fegyveres brigádok közt. Közöttük vannak, akik egyértelműen radikális iszlám nézeteket képviselnek, sőt nem is palástolják vonzalmukat az Al-Kaidához.
Kadhafi azért is maradhatott 42 évig hatalmon, mert értette a törzsek nyelvét, ismerte állandó rivalizálásukat, amelyet mesterien tudott a maga javára fordítani.
A csaknem egymillió-nyolcszázezer négyzetkilométer területű, hatalmas Líbiát három részre lehet osztani: Tripoli és környékére, Szurt térségére és az óriási Fezzánra, ahol a nagy olajmezők találhatók.
Számtalan törzs él minden helyen, amelyek árgus szemmel figyelik a másikat: vajon ki részesül nagyobb kedvezményben, mert akkor ő is tartja a markát. A féltékenység a líbiai társadalom egyik mozgatórugója: ha ő kap, akkor nekem is jár, ha az ő szokásait tiszteletben tartják, akkor az enyémet miért nem, és így tovább a végtelenségig.
A Nyugat ilyen körülmények közt várja el, hogy megszülessen Líbiában a demokrácia. Ám jelenleg sokkal nagyobb az esélye annak, hogy ez a nagy ország – viszonylag kevés, hatmillió lakossal – a széthullás felé tart. Ugyanis nincs meg az az általánosan elfogadott hatalom, amely felügyelhetné a javak elosztását, legyen az király vagy diktátor, aki erejével képes erre. Nagy a veszélye, hogy minden törzs, de különösen a legnagyobbak jelentősebb részt kívánnak maguknak majd az olajvagyonból, ugyanis ez a fő kérdés itt.
Az eddig is inkább egymást „ellenséges testvérnek” tartó különböző erők arról sem fognak elfeledkezni, hogy melyik törzsi tömörülés mikor hagyta el Kadhafi táborát.
Egyelőre még nem bukkant fel olyan karizmatikus személy, aki a legalapvetőbb kérdésekben képes lenne konszenzust teremteni. Vélhetően csalódnia kell majd annak, aki elképzeli a líbiai demokráciát, ugyanis már az is eredménynek könyvelhető el, ha negyvenévnyi diktatúra után a Földközi-tenger ezen partszakaszán egyáltalán valamilyen működő rendszert sikerül létrehozni.
A demokratikus átmenet forgatókönyve kész, hiszen az ÁNT a közelmúltban letette az asztalra. Most már csak hiteles szereplők kellenének e „játékhoz”.
origo.hu
Itt vannak a legfrissebb adatok, így áll a Duna tetőzése Budapesten
