Tömegsírjaink

Kétezer-kilenc januárjában háromnapos rendezvénysorozaton emlékeztünk meg a magyar Nagyenyed 1849. január 8-i tragikus pusztulásáról. Ennek kapcsán egyik kedves barátunk azt nyilatkozta a Magyar Nemzet újságíróinak, hogy akkor lesz szemléletváltás a román történetírásban, ha szóba hozzák a százhatvan évvel korábban történteket, de igazi változás csak akkor következik be, „amikor Nagyenyeden a magyarok nappal koszorúzzák meg a tömegsírt, méghozzá a román polgármester jelenlétében” (Margittai Gábor–Major Anita: Borostyán. Százhatvan éve irtották ki Nagyenyedet a román felkelők – Megbékélő vagy visszavonuló erdélyi magyar szórvány? [2.] 2009. január 31.). Bevallom őszintén, akkor kissé bosszantott a riport sejtetése, hogy azért koszorúztunk este, mert félelem hatása alatt tettük, holott tudvalevő volt, 1999-től kezdve minden január 8-án nyilvánosan és nappal helyeztük el piros-fehér-zöld szalaggal ékesített koszorúinkat, amelyek elszáradásuk után is sokáig helyükön maradtak.
Mivel most, augusztus 21-én újból nappal koszorúztunk – s megelégedésünkre a város polgármestere is velünk hajtott fejet –, ki kellene jelenteni, hogy bekövetkezett az „igazi változás”, az áttörés megtörtént. Ezt viszont én mégsem mondanám, ki-ki maga döntse el, saját szemüvegén keresztül… Az azonban mindenképpen értékelendő, ahogy a város román vezetője támogatta az emlékmű felújítását, anyagilag és szakmailag egyaránt. Értékelendő az is, hogy a városi önkormányzat többsége megszavazta a támogatást. Csak egy kikötést fogalmaztak meg: ne függesszünk ki egyéb magyarázó szöveget a meglévő – kevésbé beszédes (MDCCCXLIX. Január 8.) – emléktábla mellé. Ha folyamatában nézzük az elmúlt időszakot, látnunk kell azt is, hogy a román polgármester nem zárkózott el köztéri emlékhelyeink vagy a magyar közintézmények restaurálása elől. Gondolok itt a sétatéri 1704-es diákemlékmű (lásd A nagyenyedi két fűzfa történetét) és az 1849-es emlékmű javításának társfinanszírozására, az EMKE-alapító (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) Miksa Zsuzsanna szobrának engedélyezésére és elhelyezésére a vár udvarán s nem utolsósorban a Bethlen-kollégium tönkrement épületeinek igen költséges restaurálására.
Bethlen-kollégistaként a nyolcvanas években tantermünk ablaka az 1849-es tömegsírra nézett. Számtalanszor néztünk ki rajta, de nem tudtunk a titokzatos emléktábla magyarázatáról, nem tudtunk az alája eltemetett áldozatokról és szörnyűséges pusztulásukról. Tanáraink sok mindenről tájékoztattak bennünket, ami az iskolával és történetével kapcsolatos, de erről soha senki sem szólt… Először id. Császár Gyula enyedi mérnöktől, helytörténetünk megszállottjától hallottam a tábla magyarázatáról, s 1994-ben – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a református egyházközség összefogásával – meg is emlékeztünk az 1849-es pusztulásról a református parókia gyűléstermében. A nyilvános megemlékezések és koszorúzások azonban csak 1999-ben kezdődtek. Azt vallottuk és valljuk, hogy jogunk van mártírjaink emlékét ápolni, kegyelettel és nyilvánosan megemlékezni róluk.
Szilágyi Farkas, az akkori gyászos események túlélője, későbbi nagyenyedi református lelkész szomorúan állapította meg, hogy míg az 1850-es években a vártemplomi megemlékezéseken tömeges volt a tönkretett házukba visszatért túlélők részvétele, addig az elhalványuló emlékezet az 1890-es évekre jelentősen megapasztotta a gyászünnepségen megjelentek számát.
A kollégium déli épületszárnyának építésekor használt meszesgödörbe, a magyar óvoda egykori kútjába, illetve az Ebhátra hantolt mintegy nyolcszáz magyar polgári áldozat emlékére 1899-ben, az ötvenedik évfordulón Nagyenyed város közgyűlése hivatalos helyi gyásznappá nyilvánította január 8-át. Az emléktábla-avatás hátteréről csak annyit tudunk, hogy 1904-ben, Kossuth halálának tízéves évfordulóján Bodrogi János kollégiumi tanár indítványára a Kossuth Lajos Asztaltársaság kezdeményezte az enyedi vértanúk közös sírhelyének megjelölését, de aztán arról már nincs információ, hogy magát az emlékművet mikor is állították.
Mostani tudásunk szerint megépítését követően nem restaurálták. Ezért volt jogos a város magyar polgárainak elvárása, hogy ez végre megtörténjen. Az utolsó lökést Kovács Jenő szombathelyi barátunk adta, aki az Apáczai Alapítványon keresztül felajánlást tett. Magyarország külügyminisztériuma támogatása mellett a különbözetet a nagyenyedi önkormányzat pótolta ki. A kezdeményező és a projekt végrehajtója a nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület volt.
Jelképértékű, hogy az avató végén a jelen lévő román elöljárók és mi, magyarok külön-külön ültettünk el egy-egy ezüstfenyőcsemetét a tömegsír mellé. A mártírokért, a megbékélésért és a jövőnkért…