Ügyeskedők fent és lent

Kéthavi nettó átlagfizetés. Kettőszázhatvanezer forint. Ekkora pénzbírságot szabott ki a bíróság arra a jómódúnak mondható állampolgárra, aki Jaguar márkájú személygépjárműve parkírozásához jogosulatlanul használt egy mozgáskorlátozottak számára kiadott parkolási engedélyt. Az esemény hírértékét elüthetnénk viccelődéssel is, mondván: az atyafi a maga egyszerű módján így próbált tiltakozni azon diszkriminatív rendelkezés ellen, miszerint a mozgáskorlátozottaknak jár ingyenes parkolási engedély, a morális fogyatékkal élőknek meg nem. Ám a kis „színes” hír sokkal sötétebb képet ad napjaink közállapotairól annál, hogy egy buta poénnal túllépjünk rajta. Egyébként pitiáner ügy, amelyhez hasonlóval százszámra találkozhatunk, igazából a szélsőséges méretek keltik fel figyelmünket. Nem csak a rekordnak tűnő, a gazdag országokban is magasnak számító büntetési összeg, vagy luxusautó felbukkanása tartozik a túlzások világába, de az autós gátlástalan szemtelensége is, hiszen a miskolci rendőrkapitányság előtt állította le kocsiját, szinte provokálva a rend őreit, akik, miután rajtakapták a szabálytalankodót, két napig őrizetben tartották, legyen ideje eltöprengeni a mozgáskorlátozottság, a parkolás és a helyben maradás összefüggésein.
Arra is volt ideje, hogy számításokat végezzen, mikor jár jobban: ha minden parkolását azonnal kifizeti, vagy ilyen sajátos átalánydíjjal tudja le tartozását, nagyjából ezer órát törlesztve egyszerre. Arról, hogy az engedély egy jogosult személyé lett volna, vagy azt is eleve hamisították, sajnos nem szól a híradás, jóllehet, a történet úgy lenne igazán kerek, ha egy kis okirat-hamisítás is terhelné a tettes számláját. Kisstílű ügyeskedés ez, s amikor közállapotaink gyászos voltát emlegettem vele kapcsolatban, nem a közvetlen társadalmi veszélyessége aggasztott, sokkal inkább az, hogy egyre tömegesebbé válik az efféle magatartás, s ami összefügg ezzel, az a szintén tömegessé váló reakció, amely nem egyszerűen bocsánatos bűnnek, hanem egyenesen elismerésre és követésre méltó „életrevalóságnak” tartja az ilyen és hasonló élősködést. Lapunkban a rokkantkártyával visszaélő Jaguar-tulajdonos esete mellett, mintegy megerősítésként, ott állt a Jánoshegyi-kilátóban belépti díjat szedő büfés története, aki a tűzijáték idejére jegyeket bocsátott ki a kilátó mindhárom emeletére. A legolcsóbb, 1000 forintos helyről semmi mást nem lehetett látni, mint a környező fák törzsét és lombját, de azok is rendkívüli élményt nyújthattak a sokszínű tűzijátékkal a hátuk mögött. A büfésnek természetesen semmiféle joga, megbízása, felhatalmazása nem volt pénzt kérni a látogatóktól, de legalább egyetlen hatósági személyt sem kellett korrumpálnia az engedély végett. Bár első olvasatra eltérő tettek ezek, az egyik lényege, hogy a tettes jogtalanul szed pénzt, a másiké, hogy nem fizeti ki jogos tartozását, a simlis mentalitás azonos. A magabiztos gátlástalanság, a szinte kockázat nélküli nyerészkedés pofátlansága, mert még a lebukás esetén is pozitív maradhat a szaldó, lévén az elcsalt összeg nagyobb, mint a büntetés. Ám ezt a mentalitást fedezhetjük fel a kamu leszázalékolások, a jogtalanul felvett segélyek, de az utóbbi évek politikai motívumokkal is keveredő nagy gazdasági bűncselekményeinek hátterében is.
A „kádári örökség” szereti ilyenkor megállapítani, az ügyeskedés, a morális értékrendet semmibe vevő „életpályamodell” nem a létező szocializmus találmánya. Igaz, két emberöltővel ezelőtt az ügyeskedő nem volt büszke a tetteire, s a környezetében sem csodálták „trendi” képességeit és eredményeit. Az ügyeskedés megítélése változott meg, s ez valóban kádári örökség. Mind szélesebb körben terjedt el a lumpenideológia, amely a munkát kötelező rossznak tartja, s az a legjobb munkahely, ahol a legtöbbet lehet lógni. Apáink nemzedékétől, akik a világháború előtt szocializálódtak, nem lehetett efféle hangokat hallani, de a nagy generációnak nevezett nemzedék már sűrűn hangoztatta a „munka akadályozza az önmegvalósításomat” típusú lózungokat. Szerencsétlen módon akkoriban ezeknek valamiféle ellenzéki jellege is volt, s az ellenkezés nem annyira a munkának, inkább a rendszernek szólt.
Kevesen akadnak olyanok, akik a munka nélkül meggazdagodó szélhámosokat tartják korunk hősének, de ahhoz túl sokan vannak, hogy a jelenlétükről ne vegyünk tudomást. S az is igaz, hogy a többség is sokkal kevésbé elutasítóan ítéli meg ezeket az ügyeket. De nemcsak a közfelfogás megengedőbb az efféle jelenségekkel szemben, hanem az igazságszolgáltatás is. A törvény lehetőséget ad szigorúbb fellépésre is, de a gazdasági ügyeskedők jogi területeken sem ügyetlenkednek. Elmaszatolt vádak, jogi csűrés-csavarások jellemzik a bírósági eljárásokat, s ha születik is elmarasztaló ítélet, gyakran nevetséges, mellényzsebből kifizethető büntetéseket szab ki, pont a lényeget – az összesíbolt milliókat – hagyva érintetlenül. Az igazságszolgáltatás abszurditásainak illusztris példája a TV2 riporterének esete, aki komoly veszélyeket is vállalva kiderítette és bemutatta a rokkantkártya-hamisítás helyét, módját, lehetőségeit. Jutalmul rendőrségi eljárás indult ellene, s végül megbüntették, mert cselekménye nyilván súlyosan rombolta a társadalom rendjét és békéjét. A rokkantkártya-hamisítók letartóztatásáról, peréről, elítéléséről, a bűncselekménnyel szerzett millióik elkobzásáról nem kaptunk értesítést.
Gátlástalan emberek, akik visszaéltek mások bizalmával, kihasználták a törvény kiskapuit és engedékenységét, egyéneket, közösségeket, az államot megkárosítva tettek szert vagyonra, mindig voltak. A dzsentri tipikus szélhámiája a váltóhamisítás volt, a kádári idők csalója pacalt tudott szerezni meg autókiutalást. A lelkület örök, a megjelenési formák függenek a kortól, de a korszellemtől is. Ha egyre többen veszik a bátorságot, hogy letérjenek a tisztesség útjáról, azt nem lehet csak az igazságszolgáltatás vagy a közvélemény elnéző hozzáállásának számlájára írni.
De még a szegénység sem jelent kielégítő magyarázatot. Egészséges polgári öntudattal, erkölcsi értékrenddel bíró társadalmakban a szegénység tanulásra, több munkára ösztönöz, nem bűnre. Ám ha az autós azt tapasztalja, hogy számos parkolási társaság piszkos trükkök felhasználásával zsarolja ki a pénzét, akkor miért ne próbálja meg ő is átverni a társaságot, akár illegális eszközök bevetésével is elkerülni a fizetést? Kit nem próbáltak még szemérmetlen módon becsapni szolgáltatók, arcátlanul megrövidíteni bankok, mi több, ki az, akit még nem akartak erőfölényükkel visszaélve, légből kapott indokokkal megbüntetni hivatalos hatóságok? S mit gondoljon az állampolgár, amikor a bizalmi állásokra legalkalmasabbnak talált szakemberekről, demokratikusan megválasztott vezetőikről sorozatosan derül ki, hogy elherdálják a közvagyont, ellopják a közpénzeket, ugyanakkor jelentős politikai erők ágálnak mellettük, akadályozva megbüntetésüket? Gyengébb jelleműek nem érzik-e a becstelenségre való biztatásnak, hogy egymás után három olyan miniszterelnöke volt az országnak, akik – finoman fogalmazva – kétes körülmények között tettek szert hatalmas vagyonra, s annak létrejöttéről felelős módon soha számot nem adtak?
A csalók, szélhámosok, simlisek és ügyeskedők is mintákat követnek. Azt teszik, amit nagyobb tételben, a hatalmasoktól látnak. Nem kádári örökség ez, hanem ennek a felemás, elcsalt, összeügyeskedett rendszerváltásnak az öröksége.