Válaszút előtt

A napokban nyilvánosságra került makroadatok egyértelműen bizonyítják, hogy az Orbán-kormány által alkalmazott gazdaságpolitika nem megfelelő. Egyértelműbben és karakteresebben fogalmazva: megbukott. A gazdasági növekedés az előző negyedévben megállt, éves szinten kedvező esetben is csak két százalék körül alakulhat, de valószínűbb a másfél százalékos növekedés. S mindez előrevetíti azt is, hogy a 2012-es növekedés sem lehet lényegesen magasabb két százaléknál, miközben a kormány konvergenciaprogramja minimum három, maximum négy–hat százalékos növekedésről szól. A tervezettnél alacsonyabb növekedés mellett a költségvetési bevételek sem alakulnak a terv szerint, ezért a hiány tartásához még az idén legalább százmilliárd forintos, jövőre pedig négyszáz–hatszáz milliárdos kiigazításra (kiadáscsökkentésre és/vagy bevételnövelésre) lesz szükség.
Kormányzati körökből rendre olyan magyarázatok látnak napvilágot, amelyek a súlyos gazdasági örökséggel és a világgazdasági válság újabb szakaszával magyarázzák a gazdasági megtorpanásunkat. Ezek azonban nem helytálló érvek, mert a növekedési ütemet rövid távon leginkább befolyásoló tényezők az utóbbi másfél esztendő intézkedései következtében alakultak úgy, ahogy. A negatív következmények már jó ideje, egészen pontosan tavaly ősz óta előre láthatók voltak, s a független szakértők erre folyamatosan fel is hívták a figyelmet. A válság kiújulása pedig még nem éreztetheti a hatását a mostani lassulásban, az majd a következő kettő–négy negyedévben fog jelentkezni. Egyébként a környező országok növekedési ütemét áttekintve könnyen megállapíthatjuk, hogy a magyar az egyik legalacsonyabb (például a cseheknél 2,4, a szlovákoknál 3,3, míg nálunk csak 1,5 százalék volt az éves növekedés a 2. negyedévben). Tehát a kedvezőtlen nemzetközi helyzetre sem lehet hivatkozni.
A valóság az, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium által alkalmazott gazdaságpolitika kezdettől fogva elhibázott volt. Egy strukturális egyensúlytalanságokkal terhelt és gyenge versenyképességű hazai vállalkozói körrel rendelkező gazdaságot nem lehet adócsökkentéssel fenntartható növekedési pályára állítani. A 2011 tavaszán meghirdetett Széll Kálmán-terv jó irányba tett korrekciós lépés volt, amely valamelyest mérsékelte a feszültségeket, de megszüntetni nem tudta azokat. Nyilvánvalóan azért nem, mert a terv bejelentésével párhuzamosan nem történt meg a korábbi kínálatösztönző gazdaságpolitikával való szakítás, illetve mert ez az intézkedéscsomag elsődlegesen az egyensúlytalanság felszámolására, az adósság csökkentésére koncentrált, és nemigen foglalkozott a növekedés forrásaival (ha igen, akkor inkább negatív módon, például elvonás a felsőoktatástól).
Mára tehát válaszút elé ért az Orbán-kormány: vagy azonnal radikális gazdaságpolitikai fordulatot hajt végre, vagy pedig óhatatlanul belecsúszik az elmúlt négy évtized „stop-go, húzd meg, ereszd meg” politikájába. Minél később lép, annál kisebb lesz a mozgástér, s annál nagyobb valószínűséggel kényszerül rá a megszorításokra vagy esetleg az adósságcsökkentő és egyensúlyi célok feladására. Belső növekedés hiányában ugyanis az egyensúlyi feszültségek egyre erőteljesebben jelentkeznek, és szerkezeti reformok hiányában csak a fűnyíróelvű egyensúlyteremtés marad (amint az látható volt már az első fél évben is). A fűnyíró módszernek viszont az a hátulütője, hogy a nyírás után a fű még jobban nő, vagyis a tárcáknál visszavágott kiadások magukat az igényeket nem szüntetik meg, csak időben kitolják, azok később, a feszültségek enyhültével még erőteljesebben fognak jelentkezni.
Melyek azok a legfontosabb intézkedések, amelyek a gazdaságpolitikai fordulat alapjait jelenthetik? Az új gazdaságpolitikának továbbra is a növekedés és az egyensúly kettős célját kell képviselnie. A második cél teljesítése szempontjából a Széll Kálmán-terv jó kiindulópont, ezen a területen csak kisebb módosításokat, finomításokat kellene végrehajtani. A gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésére azonban a korábbiaktól eltérő, egészen új politikát kell összeállítani.
A hosszú távú, fenntartható növekedés feltételeit alapvetően a tőke, a munka és a technológia határozza meg. Ezek közül rövid távon csak az alkalmazott munka változtatható jelentős mértékben. A másik két tényező vonatkozásában szükséges a feltételek javítása, például kiegyezés a külföldi tőkével, a K+F kiadások növelése, az oktatási rendszer reformja stb., de innen gyors és áttörő változást nem lehet remélni.
Rövid távon a növekedés beindítása szempontjából a keresleti oldal a meghatározó. A keresleti elemek közül az export alapvetően a világgazdasági konjunktúra függvénye, itt túl sokat tenni nem lehet. A kormányzati kiadások, állami vásárlások növelése semmiképpen nem ajánlatos politika, mert tévútra viszi a gazdaságot, nem növeli a hatékonyságot és a versenyképességet, az államadósságot viszont igen. A beruházások ösztönzésére nagy szükség van, de a válság kellős közepén igen kicsi az esélye annak, hogy például pusztán a kamatláb csökkentése révén számottevően emelni lehetne a szintjét. Marad végül a fogyasztás, ahol valóban jelentős változásokat lehet és szükséges is végrehajtani.
Világosan kell látni, hogy a fogyasztás azért csökkent az előző években, mert a hazai középosztály egzisztenciálisan megroggyant a 2006-os visszafogás utáni időszakban. Erősen eladósodott, elvesztette a munkáját, felélte tartalékait, a mozgástere végletesen beszűkült, a fiai és a lányai külföldre mentek dolgozni stb. Csak úgy képzelhető el sikeres felzárkózás, ha ezt a középosztályt gazdaságilag megerősítjük. Ennek alapján lehet csak várni fogyasztásbővülést és a belső piacok stabilizálódását, ami a világgazdasági válságban egy szilárd pontot jelenthet. A kormány eddigi intézkedései azonban nem ezen cél irányába hatottak, hanem inkább ennek ellenében, kétpólusúvá akarták tenni a társadalmat, gazdagokra és szegényekre bontani.
Ennek megfelelően a legfontosabb lépés a jövedelemadó-rendszer átalakítása lenne. Az egykulcsos adórendszer helyett vissza kellene állítani a progresszív jövedelemadó-rendszert (például háromkulcsossá tenni: 0, 16, 32 százalék, a minimálbér és az átlagbér szerint), ami kedvező lenne az átlag- és az az alatti jövedelműeknek. (És ebben az esetben kivezethető lenne a szuperbruttó, valamint a még megmaradt kedvezmények is, tehát egyszerűbb lehetne az adózás.) Emellett szükség lenne egy általános vagyonadó bevezetésére egy bizonyos értékhatár (például 50 vagy 100 millió forint) felett. Ennek célja kettős lenne, egyfelől biztosíthatná az arányos teherviselést (mert valójában az arányos teherviselés azt jelenti, hogy a tehetősebbek nagyobb részt vállalnak a közterhekből), másrészt pedig igazságosabbá tenné a rendszert, mert az adózatlan jövedelmeket legalább utólag és részben kontrollálná. A háztartások eladósodottságának problémájára hozott kormányzati intézkedések, jelesül az árfolyamgát rendszere bizonyosan nem éri el a célját. Attól ugyanis a háztartások nem fognak jelentősen többet fogyasztani, hogy az esedékes hiteltartozásaikat más ütemezésben kell visszafizetni. S akkor még nem esett szó a nem devizában eladósodottakról és a hitelek nélkül is kilátástalan helyzetbe került családokról. Itt tehát egy jóval szélesebb, átfogó rendezésre volna szükség. A megoldást arrafelé kellene keresni, hogy állami segítséggel létre kellene hozni helyi szintű hitelszövetkezeteket, amelyek bizonyos feltételek mellett átvállalhatnák a hitelek egy meghatározott részét.
Ugyancsak meghatározó jelentőségű kérdés a kis- és a középvállalkozások helyzetének stabilizálása. Ezen a területen mára patthelyzet alakult ki: a termelők nem termelnek, mert nincs piac, nincs fizetőképes kereslet a termékeik iránt, a fogyasztók pedig nem tudnak (még ha akarnának sem) ráállni a hazai termékek fogyasztására, mert azok csak alkalmilag, esetlegesen szerezhetők be (s ezért maradnak a bevásárlóközpontok és a külföldi élelmiszerek mellett). Ebben az elmaradottsági-modernizációs ördögi körben az állam beavatkozására van szükség, amellyel megadja a kezdő lökést (a nemzetközi szakirodalom ezt a „big push” elmélet néven tárgyalja). Tehát egy állami felvásárlóhálózat kialakítására lenne szükség, amely első lépésben felvásárolná a mezőgazdasági termelők termékeit, és eladná a vásárlóknak. A későbbiekben ez a rendszer átalakulhatna felvásárlási és értékesítési szövetkezetekké.
Másfelől pedig a kistermelők együttműködését is hathatósan segítenie kellene az államnak. A termelési rendszerek, az értéktermelő láncok kialakításához szükség van megfelelő eszközbázisra (hűtőházak, szárítók, vágóhidak, feldolgozók, konzervüzemek stb.), amelyeket a kormány adhatna hosszú távra kölcsönbe a kistermelők közösségének. Ezen a bázison pedig már beindulhatna az a termelés, amely nem a nyersterméket, hanem a feldolgozott terméket értékesíthetné, tehát magasabb hozzáadott értéket állítana elő, és kevésbé lenne kiszolgáltatva a piaci ingadozásoknak. Hasonló konstrukciókat lehetne alkalmazni a megújuló energiatermelés területén is (helyi biomassza-, szél-, geotermikus erőművek). A szükséges intézkedések forrása a gazdasági támogatások – nemzetközi összehasonlításban is igen magasnak számító – összege lehetne. Az utóbbi húsz év meggyőzően bizonyította, hogy az agrár- és kisvállalkozói támogatások rendszere nem hatékony, tehát épp itt lenne az ideje az átalakításának.
Ezek az intézkedések jelentősen növelhetnék a gazdasági aktivitást az országnak azon részeiben, amelyeket a külföldi tőke nem ér el, és eddig nem tudtak bekapcsolódni a fejlődésbe. És ott teremtene munkahelyeket, ahol erre a leginkább szükség van. A még ezek után is fennmaradó munkaerőt pedig felszívhatja a kormány által beindított, illetve beindítandó közmunkaprogramok országos rendszere.

A szerző közgazdász