Középszerű videojáték – ez volt az első érzésem A kékszakállú és a Boleró közös 3D-s verziójáról. Nem győzött meg a technika, a virtuális világ kizárólagossága, a térhatású moziélmény, annak ellenére, hogy valóban kinyitotta a színpadkép lehetőségeinek tárházát, és felvillantott néhány olyan megoldást, amely hosszú távon sikerrel verhet gyökeret a díszlettervezésben. Kísérletnek nem rossz, hogy egyáltalán nincsenek épített díszletek, sőt néha maguk az énekesek is úgy festenek, mintha ők is a vásznon léteznének csak, de aligha lehet új iránya a rendezésnek ez a kizárólagosság. Ha minden virtuális, akkor egyszerűbb egy 3D-s operafilmet készíteni, költséghatékonyabb megoldás, mint napról napra élőben követni a vetítéssel a zene tempójának, ritmusának természetes eltéréseit. Kőszínházba azért jár az ember, mert a valóság illúziójára vágyik, ehhez pedig az épített díszlet, a kézzelfogható világ hozzátartozik. Hosszú távon az arany középút lehet a járható ösvény, ahol csak a technikailag korlátokba ütköző elemeket vetítik a valódi, ezáltal valóságként ható díszletek közé. A rendezés védelmében persze azt sem illik elhallgatni, hogy az elsőség, az úttörőmunka csak évtizedek távlatából dicsőség, saját korában inkább átok, mint áldás, a sok befektetett energia és pénz ritkán térül meg. Helyette jönnek az okoskodók, akiknek semmi sem elég jó, a konzervatívok, akik minden újítástól eleve elzárkóznak, és a sznobok, akik kritika nélkül lelkesen bólogatnak mindenhez, amiben ott rejlik a szenzáció. Az új ösvényeket pedig valakinek el kell kezdenie kitaposni, még hibák árán is, máskülönben nem fejlődne a világ.
Nem véletlen, hogy A kékszakállút többen filmre vették, hiszen az átlagos színpadtechnika nem képes összehozni a szövegből következő képeket azok pszichét megjelenítő, elvont utalásaival. A történet ugyanis belül játszódik, a vár maga a férfilélek, a képsorok álomszerűen változnak a valóság és a képzelet között. Hiányoznak a fizikai törvények: a fal vérzik, az ajtó mögött könnyek tava áll, ember nagyságú virágok nőnek, és még sorolhatnánk mindazokat a szimbólumokat, amelyeket a filmvászon eredményesebben kelt életre.
Ez az előadás elsősorban persze azért jó, mert Komlósi Ildikó és Kovács István kettőse behunyt szemmel is életre szóló élmény. Szép hangszínek, beszédszerű dallamvezetés, átélt és rendkívül cizellált játék – olyan, amilyennek egy világszínvonalú előadásnak lennie kell, s olyan, amilyet Bartók Béla is megálmodott száz évvel ezelőtt, amikor papírra vetette az operát. Ezért aztán elviszi a hátán a 3D-s kísérletet, amely a látványban kétkedőket legalább zeneileg kényezteti. A vetített képek elég sablonosak, elég stilizáltak ahhoz, hogy a zenéé maradjon a főszerep, ez nem baj, ugyanakkor nagyon látszik, hogy pusztán számítógépes képalkotás. Ez azért is csalódás, mert Andrew Quinn, a speciális 3D effektek alkotója nevéhez fűződik a képi világáról méltán híres Matrix című film. Az egész stáb nemzetközileg elismert alkotókból áll: Alessandro Chiodo a látványtervező, Gian Marco Campanino és Marcella Gallotta alkotta a díszleteket, a grafikus Fabrizio Lupo, a rendező pedig Caterina Vianello. A Bolero viszont jó ötlet volt, jól illeszkedik a Bartók-operához, annak ellenére, hogy A kékszakállú nehezen párosítható. Ravel műve most olyan koncepciót kapott, amely megállja előtte a helyét „első felvonásként”, vagy rövidsége okán „nyitányként”: a három korábbi asszonnyal és a Judittal való megismerkedéssel vezeti be a Bartók-operát. Lola Greco spanyolos koreográfiája önmagában is üdítő előadás.
A zenekart hallottam már jobb formában is, A kékszakállúban belejöttek a zenélésbe, de a Boleró felejthetőre sikerült. Csak remélhetjük, hogy az Operaházban az elmúlt hónapok idegtépő bizonytalansága után rendeződik a muzsikusok helyzete is, és újra a zenéé lehet a főszerep. Akkor talán kevesebb lesz a tévesztés.
(Bartók: A kékszakállú herceg vára, Ravel: Bolero. 3D világpremier, Operaház, szeptember 7., 19.00.)
origo.hu
Iványi Gábor hazudik, "ami egy paptól nem szép dolog"
