(Beregszász)
Furcsa híd keresztezi Tiszacsoma felé menet a kátyús utat s a vele futó Vérke folyót. Nem fut az persze igazából, csak cammog, s nem is folyó, hanem csatorna, amelyet 1892-ben azért létesítettek, hogy elvezesse Beregszászról és környékéről az árvizet meg minden mást, ami belefolyik. A pillérek állnak, a vízen átívelő pályatest elemei is összeérnek, de sem az átkelő előtt, sem az után nyomát nem látni útnak. Sem munkásoknak. A híd a semmiből vezet ugyanoda. A tervek szerint a 2012-es, Lengyelországgal közös labdarúgó-Európa-bajnokság kezdetéig európai minőségű főútnak kellene épülnie itt, mostani formájában azonban a híd inkább a sanyarú kárpátaljai közállapotok jelképe lehetne.
Masinisztáink viszont pontosan tudják, merre tartunk: a Kárpátalja expresszen robogunk, illetve néha mi is csak cammogunk a Monarchia magyar körvasútjának megmaradt szakaszán. Négy országon át haladunk: a sátoraljaújhelyi határátlépés után Perbenyiktől Csapon, Beregszászon, Nagybaktán, Nagyborzsován, Benén, Csetfalván, Nagyberegen, Nagyszőlősön, Nevetlenfalun s Érmihályfalván keresztül vissza a budapesti Nyugati pályaudvarra. Ahova a vonat nem ér el, oda busszal vagy kisvasúttal érkezünk. 782 kilométert vonatozunk, meg-megállva. A nyolc kocsiból és két étkezőkocsiból álló szerelvényen ötszázan utazunk: több mint százan Nyugat-Európából érkezett turisták, svédek, britek, németek. Előbbieket leginkább Nohab mozdonyunk érdekli: az 1963-as gyártmányú magyar címeres svéd erőgép valódi legenda, a megszállott vasútbarátok bármeddig készek elutazni, hogy újabb és újabb állomásokon tanulmányozhassák, fotózhassák ezt a ma már ritkán látható tűzpiros jószágot. Nekünk, a vonaton ülő magyaroknak persze a túra sokkal több, mint technikai tanulmányút.
A múlt pénteki, hajnali háromnegyed hatos indulást követően még kissé kábán érkezünk Sátoraljaújhelyre, majd az ünnepséget, kenyérlángosozást követően észrevétlenül gurulunk át a határon, s futunk be a ma Szlovákiához tartozó Perbenyikbe. Néptáncosok és a kisgéresi asszonykórus tagjai fogadnak bennünket, meg persze a faluból és környékéről szép számban idesereglett magyarok. A Csemadok alelnöke, Kopasz József arról beszél, Szlovákiában ma is lábbal tiporják az emberi jogokat, van, akit már megfosztottak állampolgárságától, csak mert vállalni merte magyarságát. (A Csemadok 1949 óta létező, a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezete, teljes nevén Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete.) Másoknál működik a megfélemlítés, ők nem is merik kérni a magyar állampolgárságot. Menyhárt László és felesége a közeli Leleszről érkezett köszönteni a vonat utasait. Nyugdíjasok mindketten, s bármennyire szeretnének hivatalosan is az anyaországhoz kötődni, nem küldik el beadványukat a konzulátusra, túl sok a vesztenivalójuk. Ugyanezt mondja Furik Csaba kisgéresi borász, aki sorra töltögeti a vendégek poharába furmintját. Jellegre hasonló, mintha Tokajban járnánk, persze nem is vagyunk messze onnan, csak erre kicsit hűvösebb a klíma.
A fogadtatás megindító, beszéljük meg két útitársunkkal, Gyöngyösi Évával és Buják Mária Katalinnal – ők, miután a rádióban meghallották, hogy másodszor is elindul a Kárpátalja expressz, rögvest megszervezték kis csapatukat, s jelentkeztek.
A vonatfütty az indulást jelzi. Haladunk tovább a pályán, amelynek ívéhez a trianoni határt igazították, persze úgy, hogy a sínek már ne a csonka Magyarország területére kerüljenek. Azontúl tehát, hogy magyarlakta településeket szakítottak el, vasúthálózatunkat is lefejezték, hiszen csak a sugárirányban kifelé tartó vonalak maradtak határon belül, az azokat összekötő – s most általunk bejárt – körpálya csehszlovák, román, illetve később szovjet területre került.
Két órát állunk az ukrán határon, a határőrök útlevelünk alapján regisztrálnak bennünket, ami igen lassú folyamat. Barátságosak, nem ők tehetnek arról, hogy ilyen szigorúak mindkét oldalon a szabályok. A várakozást nem érezzük veszteglésnek, a csapi állomáson is kitesz magáért a fogadóbizottság. Mivel a Nohabnak nincs jogosultsága ukrán vonalakon szerelvényt vinni, zöld színű Szergejt kötnek elé. Vasútbarát útitársaink ámulattal nézik, hogy ezek a szovjet gépek miként húznak el közben mellettünk akár hetven-nyolcvan kocsiból álló szerelvényeket. Lassan, húsz-harminc kilométeres sebességgel haladunk tovább. A magyar időkben fővonalnak számító pálya mostanra sokadrangú útvonal lett, ez meglátszik a minőségén is. A legkisebb falvakban és az összes átkelőnél emberek tucatjai ácsorognak, nézik vonatunkat. Tapsolnak, integetnek, ezt tesszük mi is a lehúzott ablakokon keresztül, s már nem is bánjuk, hogy csak szinte lépésben közeledünk Beregszász felé.
A félezer utas szomszédos falvakban, családi vendégházakban tölti a péntek és a szombat éjszakát, mi Nagyborzsovára kerülünk, Forgács Annamáriáék házába. Az asszony ápolónő, férje az elektromos műveknél dolgozik, keményen hajtanak, hiszen a fizetések elképesztően alacsonyak, az árak viszont nőnek. Érezhetően olcsóbb még minden, mint nálunk, de azért nem ennyivel. Annamária bére körülbelül húszezer forintot kitevő hrivnya havonta.
Csoportunkat másnap Fodor Gyula tanár úr vezeti végig Beregszászon és környékén – nála jobb kísérőt keresve sem találtunk volna. Olyan elképesztő tudásanyaggal bír, s ezt olyan páratlan átérzéssel, élvezettel s humorral adja át, hogy csapatunk valósággal issza minden szavát. Tiszacsomán a honfoglalási emlékműnél arról mesél, hogy az itt előkerült leletek egyértelműen bizonyítják: az Árpád vezetésével érkező magyarok nem egyszerűen átvonultak a területen, hanem jól szervezett településeket is létrehoztak itt. Ez pedig cáfolja az ukrán történészi elméletet, miszerint ez a vidék a Kijevi Rusz része volt egészen a XIII. századig.
A kilencven százalékban magyarok lakta Váriban – régi nevén Mezőváriban – betérünk a XV. századi alapokon álló, égbe szökő, csodás református templomba. A határtól két kilométerre lévő Csetfalván a fazsindellyel egyedi módon burkolt, szintén református templomban kezdünk, amelynek legfőbb ékessége a páratlanul szép, az 1700-as évek közepén készült festett famennyezet. 2001-ben a padok fölé ért a víz, akkora ár öntötte el a falut, majd minden ház megrongálódott. Az újjáépítés részben magyarországi segítséggel történt meg, a katasztrófának ma már alig látni nyomát. Néhány lépésnyire fekszik innen a modern, organikus stílusú, sokakat Makovecz Imre épületeire emlékeztető görög–római katolikus templom. Nem tévedés, a kettő egyszerre. A ruszin származású, de ékes magyarsággal az együttélésről, a hit megtartóerejéről szívet melengetően mesélő Cilja Okszána be is mutatja, hogyan lehetséges ez. Amikor görög katolikus szertartás zajlik, kinyitják a paravánszerű falra festett ikonosztázt, amikor pedig a római katolikus mise következik, egyszerűen összecsukják vagy félrehúzzák azt. Lám, milyen egyszerű, sokan tanulhatnának belőle.
A Nagyberegről Beregszász felé tartó, immár csak nosztalgiautakra elinduló vonat ablakaiból aztán egészen más világ is a szemünk elé tárul, olyan világ, amelyre a tisztes szegénység jelző sem illik. Beregszász határában a cigány telep mellett halad a szerelvény, hasonlóan nyomorúságos helyeken Kelet-Szlovákiában és Fekete-Afrikában jártam csak. Bármennyire szörnyülködünk is a hazai viszonyokon, ilyet Magyarországon – amely innen csak pár kilométer – nem láthatunk. Körülbelül kétezer ember él a telepen fallal körbevéve, omladozó vályogviskókban. Vezetékes víz, gáz nincs, csak szemét, de az hegyekben. A gyerekek integetnek, egy férfi azonban nadrágját letolva s csupasz hátsó felét felénk mutatva jelzi, mit gondol a kultúrák találkozásáról. Az egymillió-kétszázötvenezer lakosú Kárpátalján a hivatalos adatok szerint húszezer cigány él, de ez biztos, hogy nem valós adat, számuk jóval nagyobb lehet. S bár életkörülményeik többnyire borzalmasak, a cigány–nem cigány együttélésben kevesebb a feszültség, mint minálunk vagy akár északi szomszédunknál. Ennek oka vezetőnk, Fodor Gyula szerint főként a törvények szigora, a keményebb rendfenntartás s az, hogy működik a cigány bírói rendszer. A cigány bíró, lényegében vajda, büntetéseket szabhat ki, s az ő feladata a segélyek kiosztása is – az azokhoz való hozzájutás a jogosultak számára kötelezettségekkel jár. Például a gyerekek iskoláztatásával, amelyet nemrégiben nálunk is előírtak.
Ukrajnát tragikus népességfogyás is sújtja: a Szovjetunió szétesésekor ötvennégymilliós lakosság mostanra negyvenhat és fél milliósra esett. Ennek oka – Magyarországhoz hasonlóan, de még rosszabb statisztikákat felmutatva – az európai átlagnál jóval rövidebb várható élettartam, a gyermekvállalási kedv visszaesése és az elvándorlás. Kijev a drámai folyamat megfékezésére mélyen az államkasszába nyúl, s Fodor tanár úr elmondása szerint jelentős anyagi támogatást nyújt a családot alapítóknak. Első gyermek után ötvenezer, a második után hetvenötezer, a harmadik után kilencvenötezer hrivnya állami támogatás jár, az összeg még több gyermek esetén tovább emelkedik. (Egy hrivnya mintegy huszonhat forint.) Annak érdekében, hogy a pénzt ne kaparinthassák meg rögvest az uzsorások, vagy ne költse el mindjárt nem a gyermek érdekeit szolgáló célokra a család, születéskor csak az összeg negyedét utalják át, a többit a csemete hároméves koráig részletekben folyósítják.
Pénznek Beregszászon, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is volna a helye. Néhány év alatt harmadszor jutok el ide, öröm látni, hogy mindig fejlődik, változik valami, belül már szépen helyrehoztak mindent, de az épület külső tatarozása, az udvar rendbetétele és a tető megjavítása még várat magára. Utóbbi a legsürgősebb feladat, ehhez kétszázhetvenezer cserép kellene rövid időn belül. Egy cserép ezerötszáz forintba kerül, pontosabban egy cserépjegy, amelynek megvásárlásával bárki hozzájárulhat a munkálatokhoz, így tesz a vonat legtöbb utasa is. Mind az ötszáz embert jóllakatják húslevessel, töltött káposztával, almás rétessel, még táncházba is mehetünk – mindez egy luxusszálloda profi rendezvényszervező csapatának is nagy kihívás lenne.
A főiskolára érkezésünk előtt Fodor Gyula vezetésével azonban még bejárjuk a város központját, megnézzük Illyés Gyula szobrát, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és az egykori megyeháza impozáns épületét, ahol jelenleg felcsereket képeznek, majd betérünk Sepa János birodalmába, a Beregvidéki Múzeumba. Utóbbi kihagyhatatlan állomás, ha Beregszászon járunk, de ragaszkodjunk ahhoz, hogy a gyűjteményt összeállító igazgató kísérjen is végig minket a tárlaton, történetei elképesztőek! Mutat például fotókat, amelyeken nádfedeles viskók előtt sötét, ijedt képű emberek állnak – velük próbálta a szovjet propaganda bizonyítani a térség elmaradottságát s azt, milyen jót tesz majd Kárpátaljának a szocialista szellem. Vasútjuk volt hozzá, megépítettük nekik sok évvel korábban. S ott lógnak üveglap alatt az elmúlt évtizedek pénzjegyei is, elvégre alig hetven év alatt Magyarország, Csehszlovákia, a Szovjetunió és Ukrajna is uralta a területet, gyorsan cserélődött nemcsak az itt élők állampolgársága, a fizetőeszköz is. Volt idő, nem is olyan régen, a szovjet szétesés korszakában, amikor négy különböző bankó kellett, ha kenyeret vagy szappant akart valaki vásárolni mondjuk éppen Beregszászon, hiszen nem volt mindegy, hogy ki, mit, hol, mikor és kinek az engedélyével akar megszerezni. Azok nevét, akik a múzeumot támogatják, téglák őrzik az intézmény borospincéjében, ahol a gyors bejárás zárul. Elsétálunk az Arany Páva fogadó előtt is, melynek a teteje 2005-ben leégett. Nem voltak megfelelő eszközök az oltáshoz: amikor a tömlőket letekerték, kiderült, hogy lyukasak, az emelők meg beragadtak. A tűzoltók térdre borulva sírtak, látva tehetetlenségüket. Még jó, hogy a múlt századelő építésze gondolt a vészhelyzetekre, s olyan tűzfalakat tervezett, amelyek valóban betöltik szerepüket. Végül így csak az épület kalapja lett oda, mára azt is sikerült helyreállítani.
A cigány telepet leszámítva csupa kellemes emlékkel térünk vissza szálláshelyünkre, de tudjuk, Kárpátalja sok arca közül még csak kettőt láttunk: a szépet, barátságosat, vendégszeretőt, hagyományőrzőt és a mélyen nyomorúságosat, kiábrándítót. Ezért további élményekre várva két kollégával útnak indulunk az éjszakába. Nagyborzsován néhány utcányira szállásunktól épp lakodalmat ülnek, de nem akarunk a násznép közé pofátlankodni, inkább továbbállunk. A faluban sötétedés után kiürülnek az utcák, aki mulatni szeretne, annak a szomszédos Váriba vagy a másik irányban Nagymuzsalyra kell eljutnia. Előző este Váriba már átsétáltunk, de érkezésünkig a kocsmában annyira berúgott mindenki, hogy nemcsak értelmes, de bármilyen érthető szót lehetetlen volt kicsikarni belőlük. Szegény pultoslány pedig, talán emiatt – hiszen összetakarítania is neki kell utánuk –, nem volt éppen beszédes kedvében. Szombat éjjel így Nagymuzsaly felé baktatunk, a stoppolás még divat erre, és láthatóan az ittas vezetés is, így inkább nem ülünk be egyik Ladába sem. Egy óra gyaloglással érjük el a környék egyetlen nyitva tartó szórakozóhelyét, egy borzalmas diszkót. Odabent füst gomolyog, az egyik kanapén sokadik hónapban lévő állapotos nő ül, a bent lévők többsége erősen italozó férfiember, néhány hasonló tevékenységet folytató ifjú hölgy társaságában. Egy-egy helyi sörrel a kezünkben kissé tanácstalanul inkább az épület elé lépünk, ahol hamarosan társaságunk akad. Fiatalember lép hozzánk, J.-nek hívják, tizenkilenc éves. Bemutatkozás utáni első kérdése, hogy mit gondolunk az ukránokról, ám némi rutint szerezve már korábbi hasonló kellemetlen helyzetekből, kitérő választ adok: „Még nem nagyon találkoztunk velük.” „Na, mert én az vagyok” – vágja rá J. tökéletes magyarsággal.
A srác mérlegképes könyvelőnek tanult, de esze ágában sincs dolgozni, inkább seftel, kereskedik, sokat sejtetően fél orrát befogva, fejét kissé előretolva s a levegőbe beleszippantva utal arra, hogy mivel is. Napokon belül megkapja katonai behívóját, tervei szerint a seregnél marad pár évig, Afganisztánban szeretne szolgálni, hogy az ott összegyűjtött dollárból üzleteket nyithasson a környéken, ahol mások megkeresik neki a pénzt élete hátralévő részére.
– Ha meg nem jövök vissza, az sem érdekel – teszi hozzá. Néha odébb lép tőlünk, újonnan feltűnő figurákkal közli, hogy a haverjai vagyunk, hagyjanak minket. Az elképesztő korrupcióról mesél, arról, hogy pénzért itt bármi megvehető. Valamelyik térségbeli faluban két suhanc egyszer halálra vert egy öregembert, elvették a pénzét, s bár mindenki tudta, kik tették, a bűnösök jó kapcsolataik és pénzük révén megúszták a büntetést. Legalábbis J. így meséli. Egyik este azonban elégtételt vettek egyikükön, négyen agyba-főbe verték, de meg nem ölték. Bár J. azt állítja, itt tisztelik őt, hiszen van pénze, s gyakran segít másokon, egyre inkább azt érezzük, hogy azért nem mindenki a barátja. Be-beszólogatnak egymásnak, nem csak tré
origo.hu
Gázolt az M3-as metró Budapesten
