(van-e a fény az alagút végén )

Én nem tudom, hogy az alagút végével kapcsolatos metaforák helytállók-e. Ugyanis alagutat általában azért fúrunk, hogy egyik helyről könnyebben átjuthassunk a másikra, ne kelljen hegyeket másznunk, átvonatozhassunk a La Manche-csatorna alatt, megszökjünk a börtönből és így tovább. Tehát szántszándékkal megyünk bele az alagútba, s amikor a végén megpillantjuk a fényt, örvendezésre nincs okunk, hiszen nem egy gödörből vagy szakadékból mászunk elő, hanem utunkat tettük rövidebbé. Mégis, amikor valamely válságot a mutatkozó jelek alapján múlni vélünk, mi, újságírók örvendezve kiáltunk fel, hogy látszik már az alagút végén a fény. (Erre van egy tréfás tromf: lehet, hogy csak egy vonat jön velünk szembe.)
Alagútba menni nem bűn, és onnan kijönni nem erény. A további médiaközhelyekkel más a helyzet. Szakadékba zuhanni, gödörbe esni, lefelé csúszni a lejtőn (ha nem élménycsúszdáról van szó) kellemetlen dolog, különösen egy ország számára. Az a kormány, amelyik a szakadék szélére viszi hazáját, megindítja lefelé a lejtőn, előbb-utóbb földrengésszerű vereséget szenved. Ez a vereség 2010-ben, annak rendje és módja szerint bekövetkezett nálunk. De földrengés ide vagy oda, a gödör maradt, a szakadék sem temetődik be magától, talán annyit mondhatunk el nyugodt szívvel, hogy a lejtőn sikerült megállnunk (nadrágfékkel), s megint elénk tolakszik az előbb hamisnak bélyegzett metafora: látszik-e az alagút végén a fény. A világ jelenlegi helyzetét szemügyre véve azt kell hinnünk, nincs olyan éles szemű bölcs, aki erre a kérdésre tudná a választ. Az emberi bölcsesség egyébként is kacifántos dolog. Az úgynevezett vének tanácsa az indiánoknál jól szuperált, mert akkor még változatlan rendben történtek a dolgok, a nyár nyár volt, a tél tél, a nyílvessző egyenesen haladt a cél felé, nem úgy, mint manapság az amerikai cirkálórakéták, valamely terroristavezért keresvén, miközben odahaza beomlani készült az adósságplafon.
Fordítsuk még komolyabbra a szót. Az előző kormányok és közhivatalnokok hibáinak és bűneinek teljes feltárása, elvi értelemben, lendít ugyan a dolgon, felkeltve a fény illúzióját, de nem az érdemi változás, a gödörből való kimászás lépcsőfoka. A körülöttünk lévő világ helyzete szemernyit sem javult. Sőt, romlott. Fél Európa a szakadék szélén táncol, jó volna nekünk még hátrább húzódni.
Hogy sikerül-e, az a most következő időkben eldől, de kezdeteit egy-két hónapon belül éreznünk kellene. Ehhez a kormány részéről ismételten nagy erőfeszítésre, fegyelmezettségre, s ami talán ellentmond ennek, leleményre van szükség, részünkről pedig – s itt nem csak a sajtóra gondolok – türelemre és fokozott kritikus figyelemre. Ez most nem pártpolitikai kérdés, és különösen nem csak kommunikációs feladat. A kormánykommunikáció lényege csak egy lehet: a nyíltság, a valós helyzet teljes feltárása a társadalom előtt.
Ehhez persze kellő alázat kell, még akkor is, ha az „ideológiai hadviselés”, úgymond, keménységet és határozottságot követel.
Valószínűleg akkor villan fel először a fény az alagút végén, ha az „elszámoltatás” véget ér, s a társadalom törvényesen erkölcsi elégtételt kap azért, amit az elmúlt kurzusokban regnáló politikai, hatalmi elittől elszenvedett. Ugyanis az elégtétel után a jóvátételnek kell következnie. S a jóvátételnek, az élet normális rendjének, az anyagi és erkölcsi jobbulásnak semmi köze a politikai taktikázáshoz és küzdelemhez. Hogy szebb, napfényesebb vidékre jutunk-e az alagútból kiérve, én nem tudom.