Az Elkúrtuk-válság 11. évfordulóján tanulságos felidézni a hírhedt őszödi beszéd egyetlen, ráadásul máig ható igazságmagvát. Valami ilyesmire gondolok: „Elmagyarázni és majd hosszú bizottságokban ücsörögni és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlenegy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt. Mert minden más sérti valakinek az érdekét.”
Ahhoz, hogy megvilágítsam, miért gondolom a hajdani miniszterelnök saját párttársainak szóló lelkifröccsét fontos látleletnek a honi viszonyokról, érdemes leásni a dolgok gyökeréhez.
A politikatudományi tankönyvek úgy tartják, a versengő többpártrendszerű demokráciákban a pártoknak az a funkciójuk, hogy a szabdalt társadalmi érdekeket aggregálják a törvényhozásba. Ideáltipikus esetben a pártok aktivistái és vezérei nyilvánosan, előre meghirdetett közös célokért küzdenek a kampányban, majd a választási győzelem után az új miniszterelnök a pártjának támaszkodva kezdheti meg a program megvalósítását. Ez az „ideális helyzet” azt feltételezi, hogy a pártok tagságát a helyi, szakmai közéletben, az üzleti életben, avagy érdekképviseletekben, egyházi szervezetekben, diákmozgalmakban elismerést kivívott teljesítménnyel rendelkező emberek alkotják. Egy ilyen pártnak bátran nekivetheti a hátát egy miniszterelnök, miközben teljesíti a választói felhatalmazást, egyszersmind egy ilyen párt folyamatos visszacsatolásokat nyújt képviselőinek a választói bázis felől.
Magyarországon legalább húsz éve nincs ideális helyzet.
Az első helyhatósági választáson a világ legtermészetesebb módján töltötték meg egy-egy város képviselő-testületét a helyi notabilitások: orvosok, ügyvédek, iskolaigazgatók, kereskedők. Ám az MDF és az SZDSZ mintaadó helyi és országos elitje – különböző okokból – igazából már az első ciklus vége felé megkezdte kivonulását a pártpolitikából. Az MSZP-be szorult „társutas” értelmiségiek – akik az első szocialista frakciónak is majdnem felét alkották – a hatalomba való visszatérés felé vezető úton szenvedtek stratégiai vereséget a késő-Kádár-kori technokratáktól. A rendszerváltás éveiben ugyanis éppen az utódpárt holdudvarában lehetett megtalálni egy-egy közpolitikai terület, település, intézmény élére a legjobb irányítási képességekkel megáldott, jól képzett bürokratákat. Csakhogy őket gyors ütemben szívta ki a közszférából a piaci szektor. Addig, míg – a késő-Kádár-kor furcsa logikájának köszönhetően – a 80-as évek végi miniszterhelyettesek, tanácselnökök, a pártközpont vezető elvtársai bátran hirdethették magukról, hogy velük a szakértelem kerül kormányra, a harmad-negyedvonalban meghúzódó városi KISZ-titkároktól és pártiskolát kijárt aktatologatókról mindez már nem volt elmondható.
Márpedig a Horn-éra végére ők uralták le az MSZP-t. A magyar pártok lakosságarányos össztaglétszáma egyébként már kezdetben is elmaradt akár a környező országok, akár a nyugati demokráciák arányszámaitól, és a helyzet negyedszázad alatt folyamatosan romlott. Orbán Viktor első alkalommal úgy került hatalomra, hogy a mögötte álló párt – létszámában, összetételében – nagyon távol állt az ideálistól, de még a vetélytársaktól is. Ellenben ott lihegett a nyakán egy nevetséges koalíciós partner. Az első Orbán-kormány idején a fideszes vezérkar azzal szembesült, hogy például a felsőoktatási integrációnál nem tudnak ellenállni az egyetemi bürokráciáknak, a Pénzügyminisztériumból egy-egy előkészítő anyag előbb kerül az ellenzéki szocialisták, mint a miniszterelnök asztalára – és így tovább. Nem véletlenül született a 2002-es bukás után a Kövér Lászlónak tulajdonított szállóige: „Kormányon voltunk, nem hatalmon!”
Az állampolgári részvétlenség az ezredfordulóra – a felszín alatt, hibátlan kulisszák mögött – válságba sodorta a magyar politikai rendszert. A pártok kiürültek, elveszítették képességüket, hogy tényleges társadalmi érdekeket aggregáljanak, magyarán: rendeltetésszerűen működjenek. Egyre kevesebb a köztiszteletben álló helyi polgár a városi képviselő-testületekben. A mintaadó értelmiség éppúgy megvetően tekint a politikai közéletre, mint mondjuk a multikarriert csináló yuppie. Hosszú távon életképes tömegmozgalmak nincsenek. A politika körül nem a piaci versenyben teljesítményt felmutató vállalkozók, hanem a politikától könnyű meggazdagodást remélő szerencselovagok tűnnek föl. Jól jellemzi a helyzetet, hogy ma egy bukott szaniterkereskedőnek nagyobb a politikai befolyása, mint egy sikeres startup egyébként elkötelezetten kormánypárti tulajdonosának. A deklasszálódott pártok belső világát – szerves társadalmi gyökerek híján – a szánalmasan rövidlátó egyéni túlélési és haszonszerzési szempontok, valamint ezekkel szoros összefüggésben a kiszámíthatatlanul érkező külső befolyásszerzési kísérletek uralták le.
Gyurcsány Ferenc némileg kívülállóként lett a szocialisták miniszterelnöke 2004-ben. Azonnal felismerte azt, amire korábban Orbán is ráébredt. Hiába az erős alkotmányos felhatalmazás, bármilyen miniszterelnöki akaratot, bármilyen programot és annak homlokegyenest az ellenkezőjét is képes meghiúsítani az „autófényezéstől” elszokott szoci káderek gyávasága, a kormánypárti frakciók körül megbúvó helyi szponzorok, pártpénztárnokok és partikuláris érdekkijárók szövedéke. Gyurcsány a politikai hátország hiányát hazugsággal és retorikai bravúrokkal próbálta pótolni. Elbukott. Súlyos személyes felelőssége van abban, hogy kormányzása alatt maga a liberális jogállam is kiürült.
Orbán Viktor ugyanabból a helyzetfelismerésből kiindulva másik eszköz után nyúlt. A 2002-es választási vereség után a Fideszt mint pártot szociológiai értelemben megszüntette, és a helyébe ültetett egy szigorúan tőle függő, „Fidesz” brandmegjelöléssel ellátott franchise-rendszert. Ezt a megoldást illesztette a kiürült liberális jogállam helyébe a kétharmados többség birtokában. Az „egy a tábor, egy a zászló” stratégiája, majd az új választójogi rendszer minimálisra csökkentette a koalíciós kényszer esélyét. A frakciókormányzással kihúzta a talajt a minisztériumi szivárogtatók alól, és az első konfliktusnál lesújtott az Alkotmánybíróságra is. Gyurcsány 2006-ban még hazug programra kért választói felhatalmazást. A nemzeti cinizmus rendszerében viszont program – értsd: nyilvánosan, előre meghirdetett közös cél – sem kell a választói felhatalmazáshoz.
Két tanulsága van a történetnek. Az egyik: a szocialista belvilág korabeli szereplőinek nincs semmiféle erkölcsi alapjuk, hogy pálcát törjenek a mocsárvilágukba belefulladt egykori miniszterelnökük fölött. A másik talán fontosabb: a részvétlen demokráciából egyenes út vezet egyetlen személy korlátlan uralmához. Ezért nem Gyurcsány vagy Orbán a hibás – hanem mindenki, akinek a politikán kívül tágasabb volt az elmúlt negyedszázadban.
A szerző ügyvéd, volt parlamenti képviselő
