Az Elkúrtuk-válság 11. évfordulóján tanulságos felidézni a hírhedt őszödi beszéd egyetlen, ráadásul máig ható igazságmagvát. Valami ilyesmire gondolok: „Elmagyarázni és majd hosszú bizottságokban ücsörögni és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlenegy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt. Mert minden más sérti valakinek az érdekét.”
Ahhoz, hogy megvilágítsam, miért gondolom a hajdani miniszterelnök saját párttársainak szóló lelkifröccsét fontos látleletnek a honi viszonyokról, érdemes leásni a dolgok gyökeréhez.
A politikatudományi tankönyvek úgy tartják, a versengő többpártrendszerű demokráciákban a pártoknak az a funkciójuk, hogy a szabdalt társadalmi érdekeket aggregálják a törvényhozásba. Ideáltipikus esetben a pártok aktivistái és vezérei nyilvánosan, előre meghirdetett közös célokért küzdenek a kampányban, majd a választási győzelem után az új miniszterelnök a pártjának támaszkodva kezdheti meg a program megvalósítását. Ez az „ideális helyzet” azt feltételezi, hogy a pártok tagságát a helyi, szakmai közéletben, az üzleti életben, avagy érdekképviseletekben, egyházi szervezetekben, diákmozgalmakban elismerést kivívott teljesítménnyel rendelkező emberek alkotják. Egy ilyen pártnak bátran nekivetheti a hátát egy miniszterelnök, miközben teljesíti a választói felhatalmazást, egyszersmind egy ilyen párt folyamatos visszacsatolásokat nyújt képviselőinek a választói bázis felől.
Magyarországon legalább húsz éve nincs ideális helyzet.
Az első helyhatósági választáson a világ legtermészetesebb módján töltötték meg egy-egy város képviselő-testületét a helyi notabilitások: orvosok, ügyvédek, iskolaigazgatók, kereskedők. Ám az MDF és az SZDSZ mintaadó helyi és országos elitje – különböző okokból – igazából már az első ciklus vége felé megkezdte kivonulását a pártpolitikából. Az MSZP-be szorult „társutas” értelmiségiek – akik az első szocialista frakciónak is majdnem felét alkották – a hatalomba való visszatérés felé vezető úton szenvedtek stratégiai vereséget a késő-Kádár-kori technokratáktól. A rendszerváltás éveiben ugyanis éppen az utódpárt holdudvarában lehetett megtalálni egy-egy közpolitikai terület, település, intézmény élére a legjobb irányítási képességekkel megáldott, jól képzett bürokratákat. Csakhogy őket gyors ütemben szívta ki a közszférából a piaci szektor. Addig, míg – a késő-Kádár-kor furcsa logikájának köszönhetően – a 80-as évek végi miniszterhelyettesek, tanácselnökök, a pártközpont vezető elvtársai bátran hirdethették magukról, hogy velük a szakértelem kerül kormányra, a harmad-negyedvonalban meghúzódó városi KISZ-titkároktól és pártiskolát kijárt aktatologatókról mindez már nem volt elmondható.