– Jézus születék! – a székely falvakban régente így köszöntötték egymást az emberek karácsonykor. Vajon itt, most, Magyarországon, vagy itt, Budapesten megszülethet-e újra a Kisded?
– Felszínesen – azt hiszem, úgy látszik, még nem. De azért én bízom abban, hogy a felszín alatt más van, s ez az, ami nagyobb reményt adhat. Voltam a kislányom iskolai osztályünnepségén egy teljesen átlagos, állami iskolában, ahol a harmadikosok ünnepsége másról sem szólt, mint hogy Jézus megszületett. Ez igazán jó jel. Ha a médiát nézzük, nyolcvan százalékban nem Krisztus születéséről szól a karácsony, bár megemlítik, ez is tény. Évente tartok 50-60 előadást szerte az országban, ezek a gyógyulás és a hit köré csoportosulnak, bár tágabb dolgokat is felölelő előadások. Az ország szélén levő plébániáktól a legapróbb közösségekhez is eljutottam, s azt veszem észre, hogy ezeken az előadásokon egyre többen vannak, tehát van az országban egyfajta szellemi ébredés. És van lelki megújulás! Ezt a nagy média, a nagy felszín, a plázák Budapestje nem sugározza ki. Óriási különbség van a vidék és a főváros között.
Ugyanez a különbség mutatkozik meg a főváros és a vidék között a kórházak helyzete, vagy az emberi méltóság szempontjából is. Utóbbi különösen fontos szempont, a beteget ugyanis nem az sérti, hogy nem a legeslegmodernebb géppel kezelték, hogy a műtő vagy az épület mennyire modern. Még a szövődményeket is elviseli. A legfontosabb, hogy az emberi méltósága nem sérült-e. Nos, ilyen szempontból a főváros sokkal borzalmasabb, mint a vidék. Kisebb a „LélekJelenLét”. Ezzel a címmel szeretnék egy kis könyvet is írni, ez a szó fontos szerintem. A lélek-jelenlét tehát nem azt a hagyományos értelemben vett fogalmat takarja, ami hirtelen döntéskészséget jelent, bátorságot, jó irányú cselekvést, hanem hogy ténylegesen mennyire van jelen a lélek.
Mindig jó az okokat nézni. Az emberiségnek a lelke Krisztussal született meg. De a lélek-jelenlét azért is jó szó, mert a lélek azt jelenti, amit a lelkiismeret, ami viszont mindenki számára pozitív fogalom. Általában ha valakire azt mondjuk, hogy „lelki ember”, azt értjük rajta, hogy jó lelkű. Rendkívül fontos, hogy közös igazságokat találjunk. A lelkiismeret pedig ilyen. A legnagyobb baj nem az, hogy kulturális vagy politikai megosztottság van az országban. Az már nagyobb baj, hogy vannak nagyon szegények és nagyon gazdagok, mert ez elosztási válságot takar, vagyis igazságtalanságot. Ezeknek a bajoknak az alapja a lelki válság, a szellemi lepra, a sorsközösség-vállalás hiánya. Az oki terápia mindig a bajt keresi, ami nem más, mint az, hogy nincs az országnak rendben a lelke, a lelkiismerete. Ez utóbbi az egyének lelkéből, lélekjelenlétéből adódik össze. Aki csak gazdasági vagy politikai vonalon alkarja megoldani hazánk problémáját, olyan orvos, mint aki csak tüneti terápiát folytat. A tüneti terápia különben segítheti az oki gyógyulást; ha például jól csökkentem a fájdalmat, segítem az egész szervezet immunrendszerét, hogy jobb legyen a gyógyulás. De a mélyben lévő okot, például a tályogos gócot, amit ki kell vágni, nem gyógyítja meg. Ha Magyarországot föl akarjuk emelni, föl akarjuk hozni, akkor nem elég a politikai változás. Tényleges szellemi ébredés kell! Annak a székely embernek van igaza, aki így köszönt: Jézus születék – csak nem karácsonykor, hanem egész évben van erre szükség.
– Csakhogy ez a bizonyos gyermek, a szó szerinti gyermek nem születik meg ma, Magyarországon. Ha megszületne, gyakran elvetetik. Ön egy előadásában Hippokratész orvosi esküjét idézte, melyben az is szerepel, hogy „nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához”.
– Valóban benne volt ez eredetileg az orvosi esküben, bár ezt a mondatot szerintem újabban kihagyják. Azért csodálatos ez a mondat, mert Hippokratész eljutott az igazságra mindenféle tudományos bizonyíték (ultrahang, genetika alaptörvényei stb.) nélkül: arra, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik. Mindez Krisztus születése előtt történt. Ez bizonyíték arra, hogy a lelkiismeret formájában valahol nem hívő testvéreinkbe is bele vannak ültetve Isten törvényei, az Isten iránti bizalom. Krisztus óriási felhívást, kiáltást, teljes bizonyítékot ad minderre. De már előtte is: az Isten iránti ősbizalom benne van az emberekben. Hippokratesz ezt felismeri.
– Most ismét itt van a János kórházban – visszatért azután, hogy Pestről valósággal kiszorították, és egy ideig Szombathelyen, a Markusovszky kórházban dolgozott. Mi a visszatérés története, milyen kihívások elé néz?
– Akkoriban valóban olyan körülmények álltak elő, hogy jobbnak láttam elmenni, ám álságos volna ezt csak menekülésnek hívni. Azért ott mégis csak egy osztályvezető orvosi posztot pályáztam meg, ami szakmai fejlődésemben is előrelépést jelentett. Ugyanez történt, amikor Szombathelyről visszajöttem: nincs ennek a visszatérésnek különös története; megpályáztam ezt az állást, és itt most egy nagyobb forgalmú osztályon bizonyíthatok. Ahogy az ember megy előre, arra kell törekednie, hogy egyre nehezebb feladatot kapjon. Lényegesen nehezebb itt vezetni egy osztályt, mint Szombathelyen volt. Nem véletlen a betegek „elvándorlása” vidéki városokba, ha nem akut eset kezeléséről van szó.
Négy évig voltam távol a fővárostól – bár konzíliumokra eddig is eljártam, így benne voltam a főváros egészségügyi ellátásában –, de visszatérve szomorúan látom, hogy igazából döbbenetesen romlott a helyzet. Ami a fővárosban egészségügyi ellátás címén folyik, azt én égbekiáltó bűnnek nevezném. Erről nem az orvosok és nem a nővérek tehetnek, hanem az a felső vezetés, amely a főváros egészségügyi helyzetéért felelős, és azok a félrevezetett tömegek, akik őket 20 éve rendre újra megválasztják. A mi bűnünk, hogy nem tiltakozunk eleget – de gyógyítani is kell. Ilyen mértékben rosszul kezelni a helyzetet – a borzalmas nővérhiány, ami a fővárosban van, ez az egészségügyi vezetők felelőssége.
Én tagadtam az indirekt népirtás fogalmát, de most már kezdem elfogadni, legalábbis a fővárosra nézve. A nővérhiány, az ápolási problémák miatt idő előtt méltatlan körülmények között meghalt idős betegek sokasága riasztó állapotokat tükröz. Ez a valós helyzet. A kórházigazgatók sokat nem tudnak tenni, ez az állapot őket is megfojtja. Persze nekik is többet kellene tiltakozniuk. A sztrájk nem az orvosok, nővérek fegyvere. A beteg embert el kell látni. Sokat járok konzíliumokra, más kórházakba, hallottam olyan megélhetési problémáról, hogy a szerencsétlen létminimum alatt élő nővér a betegek ételét kényszerült megenni. Ezért nem lehet elküldeni, ahogy az iskolai konyhai kisegítőket sem. Borzalmas állapotok a szépen kivilágított Budapesten. Kívül ragyogás, de a városban a szellemi lepra pusztít.
Az egészségügyi ellátás két részre szakadt: más a vidék és más a főváros. Mások a betegek is. A pesti ember érdekes: a sok nehézségtől ideges, bosszúálló lett. Nem tudja elfogadni, hogy mi sem tudunk mit csinálni, a halál az élet egy része, bár nem ér véget a létünk. És ha nem is minden esetben, de a rokona, hozzátartozója a beteg halála után nagy számban feljelenti az orvosokat. Azért teszi, mert a sok apró megaláztatás, ami érte a nagymamát, hogy ebédkor sem kapott reggelit, mert túlterheltek voltak a nővérek, hogy nem vették ki ugyanezen ok miatt az ürülékből, ezek az emberi méltóságon esett sérelmek aztán kiváltják azt a szinte bosszúvágyszerű gondolkodást, aminek a vége a feljelentés. Én megint csak azt a megoldást tudnám ajánlani, amit a székely ember mond köszöntésében. Minden szenvedést, borzalmat Krisztusnak felajánlani – így a szenvedésünket el tudjuk viselni. Ha borzasztóan nehéz is, ott van a végén a feltámadás, és ez nap mint nap ismétlődik. Abban a pillanatban, hogy meglátom a születés – a karácsony, majd a feltámadás, a Húsvét – fényét, egészen más értelmet nyer ez a sok borzalom, amit itt Pesten az egészségügyben átél az ember. Jézus és a Szentlélek sem ment nyugdíjba, ahogy Isten sem. A jajgatást tehát hagyjuk abba. Ez a történet pedig a betlehemi születéssel kezdődik. Mindig is azt kell kérdezni karácsonykor: mit is ünneplek, miért is állok meg a nagy rohanásban egy pillanatra? Igen, a szeretet miatt! De ki hozta a feltétel nélküli szeretet a világba? Krisztus, Isten gyermeke.
– Látom, kint van a kereszt a falon, és Teréz anya képei mellett egy festmény is látható az idegsebészeti osztályon. Mit szóltak az itt dolgozók ezekhez a változásokhoz?
– Először nehezebben fogadták el, de most már szerintem teljes mértékben magukénak érzik. A gyógyítók között általában egyébként nagyon sok istenhívő van, s biztos vagyok benne, hogy az orvosok, nővérek több mint 50 százaléka hívő. Más kérdés, hogy ki vallja ezt be. Különben nem menne az egész történet. Nem csak azért dolgoznak ám itt ápolónők ilyen alacsony bérért, mert máshol nem találnak munkát. Az orvosok, nővérek szinte mindegyike el tudna menni külföldre. De ők itt akarnak dolgozni, magyar embereket gyógyítani, nem svájci vagy német gazdagokat. Ezt csak mélységes lelkiállapottal, hittel lehet megélni; ebben erősít meg minket a karácsony üzenete. Az orvosok munkája ötven százalék, az ápolás legalább olyan lényeges. A lélek építése úgyszintén. A műtét után például az, hogy az immunrendszer hogy kapcsolódik rá a gyógyulásra, a félelemmentességtől függ, ami ott van, ahol nincs stressz. A fővárosban ránk boruló stressz elől kell megvédeni a betegeket. Janig Péter atya, az Országos Onkológiai Intézet lelkésze mondta egyszer, hogy nemrég volt kint Kalkuttában ahol a legcsodálatosabb elismerésnek, dicséretnek vette, hogy ápolhatta Teréz anya haldokló betegeit. Ők értékelték ezt a törődést, azt mondták eleinte a magyar papnak: köszönöm. Eltelt egy hónap, akkor már így köszönték meg: köszönöm, barátom. Ez a lényeg: ha tudok úgy gyógyítani, hogy azt látja a beteg, nem csak egy munkáját végző, esetleg jó szakember vagyok, de a barátjává fogad a kiszolgáltatott. Ez pedig csak Krisztus felé történő teljes odaadással lehetséges.
Neves művészek is adakoztak itt, és bizony nem a félrerakott alkotásaikból – ezzel tettük az osztályt jobbá, emeletük a lelkeket. Az egyik kórteremben kint van egy festmény, amely a tapolcai medencét ábrázolja. Egy harántléziós beteg itt, az osztályon élte meg, hogy megbénult egy életre mellkastól lefelé. Amikor a sokadik műtét után kinyitotta a szemét és föléledt borzaszó elkeseredettségek után, azt vette észre, hogy a falon van egy szép kép, ami a tapolcai medencét ábrázolja. Ő ott gyerekeskedett, még az a kis házikó is rajta volt a képen a Badacsony oldalában, amire emlékezett. Azt mondta, ez neki olyan mértékű boldogságot adott, hogy egyből másképp kezdte el nézni az ő szerencsétlen, definitíve megbénult állapotát. Hát így tud a művészet segíteni a betegek állapotán. Közelebb viszi őket a széphez, az igazsághoz, egyszóval Istenhez. És a betegeknek ez a fontos. Muhari-Papp Sándor Balázs szervezi a kórházi tárlatot. Köszönet érte.
– Ön eddig két korszakalkotó találmánnyal, az éralagútrendszerrel és a robotkéz-technika bevezetésével robbant be a köztudatba – az orvosi egyetemen kívül mérnöki előélete is volt. Kap támogatást, biztosítanak hátteret a további kutatásokhoz?
– A korszakalkotó szóval mindig vigyázni kell. A léleképítés az, hogy valakinek a lelki falába berakunk egy téglát. Aztán tovább megyek, nem kell várni. Nem valószínű, hogy én fogom teljesen jobbá tenni azt az embert. De egyszer valamikor csak felépül az a fal. A tudomány fala is ilyen. Az ember mindig berak egy-egy téglát, s azzal előrelépést hoz; esetemben ilyen a koponyasérülések kezelése, vagy a mikroidegsebészeti beavatkozások. Mindenkit most sem tudunk megmenteni. Egy kis előrelépés – ilyenek az én találmányaim. Az elsőt még 1998-ban kifejlesztettem, és teljesen egybevágott visszafordulásomhoz a gyermekkor hite felé. A kettő teljesen egybeesett – ez is egy tégla a koponyasérültek kezelésében. A második 2005-ben szintén már felnőtt, hitbéli megújuláshoz kötődik. Most pedig nemrég sikerült egy nagyon szép beavatkozás egy 12 éves gyereknél, akit elütöttek a MOM parknál, és továbbhajtott a vezető. Ezt a gyereket a halál torkából ráncigáltuk vissza a módszerrel. Jók az ilyen bizonyosságok, hogy amit a jó Isten segítségével kitaláltam, megállja a helyét és új utakat nyit meg. Mégpedig azt, hogy a gyerek koponyasérülteket még körültekintőbben kell kezelni, akármennyire is nehéz a dolgunk. A gyereknél ugyanis minden még gyorsabban zajlik. Ahogy egy pillanat alatt kisgyermekünknek 40 fokos láza lesz, úgy jön az agyduzzadás egy trauma esetén. Szinte a műtőig nem érünk el, már fellép ez a jelenség. Iszonyú gyorsnak kell lenni. Tehát ez nagy odafigyelést igényel, ebben talán tudjuk hozni a nemzetközi szintet.
A kutatási támogatás közkórházban ritka. A nemzetközi figyelem ennek ellenére megvan, előadásokon megkeresnek. Magyarországon ma oly mértékben rossz a humán- és a gazdaságihelyzet-erőforrás, hogy az úgynevezett nem kötelező, de lehetségesen életmentő beavatkozások, melyek nagy összeszedettséggel és fáradsággal járnak, sajnos nagyon sokszor elmaradnak. Nincs rá ember és finanszírozás. Nincs intenzív ágy, nincs utána rehabilitációs hálózat. Nincs kómacenter sem, ami kéne ahhoz, hogy végigvigyük a gyógyulási folyamatot. Az egy dolog, hogy az ember megcsinál egy sikeres beavatkozást, de hiányzik például a mindent eldöntő ápolás a nővérhiány miatt. Borzasztó helyzet van, de csináljuk szívből-lélekből.
– Katasztrófamedicinaként beszélt erről…
– Ez valóban a fővárosi katasztrófamedicina, amikor a legsúlyosabb és a legkönnyebb eseteket képtelenség rendesen ellátni. Így lehet a körülményekhez képest több embert megmenteni, csakhogy ez a lemaradás a fejlett országokhoz képest 2008-ban, még ha Európa fejletlenebb részén is vagyunk, csalódással tölti el az embert. Sőt sokszor úgy érzem, belehülyültem és kiégetté váltam.
– Mi a kiút ebből?
– Erre is az a segítség, amit az erdélyi ember mond, hogy „Jézus megszületett”. Ha nem adhatnám át a Betlehemben megszületett kisgyermeknek naponta a terheimet, amit a betegek iszonyatos, értelmetlen szenvedése okoz, diliházban lennék vagy meghaltam volna rég infarktusban. De mindennap tudatosan imádságban, lelkiismeret-vizsgálatban átadom annak a betlehemi megszületett gyermeknek, Jézus Krisztusnak a szörnyűséges lelki terheimet. Eljut az ember oda, hogy „Uram, a kevés képességemmel, lehetőségemmel megpróbáltam odatenni, amit lehetett”. Ez a szabadság adta boldogság alapja. Nem lehet az, hogy a körülményeim definiálják a boldogságomat és a szabadságomat, örömömet. Így tudunk lelkeket hozni, mert örömtelen térítőkkel, lebiggyesztett szájjal nem lehet elgondolkodtatni. Boulad atya azt mondja: „kezdd el”, Teréz anya pedig folytatja: „Ne várjatok vezetőkre, tegyétek meg magatok, ember az embernek”. Ha csak állandóan várunk az általam nagyon tisztelt jobboldali, keresztény szemléletű politikusokra, vagy akár az igazi baloldali vagy nemzeti liberális eszmerendszert képviselő politikusok győzelmére, késő lesz. Nem fogják tudni a helyzetet megoldani. Le kell folytatni már most, nap mint nap a békeszerző párbeszédek millióit, főleg a munkahelyen, mert ott vagyunk együtt, a családban is nyilván, a vonatkupéban a vendéglőben. Föl kell vállalni ezeket a beszélgetéseket. Optimista vagyok, mert úgy látom, hogy az ország lelke a mélyben épül, megpendült. Hiába tagadja ezt le a média. Ez megnyilvánulhat politikai választáson, a kulturális életben, tudományban és így tovább. Majd akkor mindenki felismeri: érdemes volt a lelkeket építeni, nem feladni. Mindnyájan apostolok vagyunk, mindnyájunknak kell a megtévesztett, hiszékeny magyar emberek tömegeinek a lelkét építeni, mert különben nem lesz változás. Megváltottak vagyunk, mert Krisztus 2008 évvel ezelőtt megszületett. Ez az örök karácsonyi ajándék a Jó Istentől.
