Az építés fehér mágiája + Kép

Néhány hónappal ezelőtt – abból az alkalomból, hogy a templomait ábrázoló fényképeket (Máté Gábor felvételeit) először állították ki a K. A. S. Galériában – feltettem a kérdést Makovecz Imrének: A világ egyik legnagyobb építőművészének nincs temploma Budapesten. Miért nincs? „Valóban nagyon kemény játszma ez – felelte. – A Felső-Krisztinavárosban az önkormányzattól megbízást kaptam templomtervezésre, de a tervek megvalósítására a felső egyházi hatóság jóváhagyására is szükség lenne. Az pedig nincs meg. Az alapok mindenesetre megvannak, hiszen annak az el nem készült templomnak az alapjain állna az épület, amely a háború, majd a kommunizmus miatt nem épült meg. És a tervek is elkészültek évekkel ezelőtt.”

A templomot a tervek alapján most, hogy megálmodójuk elment, még mindig meg lehet építeni, bár úgy, ahogyan akkor, ha ő is közöttünk lenne, bizonyosan nem. De ha mégis megépül a templom, ugyanazt példázza majd, amit Makovecz Imre egyik legismertebb műve, a paksi templom is: az organikus építészet olyan új megoldásokat keres, amelyek figyelembe veszik az emberi kapcsolatok összességét, hogy különös figyelmet szentel a hely egyediségének és a történelemhez kapcsoló erős, szimbolikus összetevőknek. Azt nyomatékosítja újra csak, hogy Makovecz Imre tudta, talán ő tudta csak igazán: „Az építés drámáján belül az építés fehér mágiáját kell művelnie. Ez a feladat egyszerre személyes, nemzeti és egyetemes.”



Az egyetemességről szólva Makovecz 1977-ben vetette papírra: „Az ember énje része a Földgömb lényegének, vele egylényegű »intelligenciája« meghaladja topográfiai helyzetét, az ember »örökéletű« énjéről alkotott hiedelem nem irreális, csak az életről alkotott felfogása lehet érintőleges.” Ez az egylényegűség fogalmazódik meg Makovecz Imre templomaiban, mindig megragadó erővel – és mindig máshogyan közelítve a test lélekké való átváltozását. Ennek a csodálatos átlényegülésnek a titkát kutatják Máté Gábor felvételei, amelyek jelenleg a budapesti Várnegyed Galériában láthatóak, amelyek azonban nem egyszerűen dokumentálnak egy-egy részletet, de azokat a világítás, a képkivágás eszközeivel a maguk teljességében igyekeznek megragadni.

A kolozsvári templom szinte lebegő faszerkezete a nehézségi erőt legyőzve ível a magasba, az 1995-ben felépült, a gótika kis erdélyi templomai előtt tisztelgő vargyasiról vagy a felülről megvilágított, szinte a jurták formálását, a nagy családot befogadó tér sajátosságait idéző sepsiszentgyörgyiről készült képek viszont azt a gondolatot ébresztik a nézőben, amelyet Rudolf Steiner a Goetheanum előadótermével kapcsolatban fogalmazott meg: aki ide belép, az úgy érezheti, hazaérkezett. Ez a gondolat fejeződik ki a százhalombattai templom tornyát és kupoláját, azaz a teljességet az égi és a földi kapcsolatában megidéző motívumokat kiemelő képeken. Az első nagy siker, az 1991-es paksi templom az egyik képen mint nyújtózkodó emberi alak próbálja megragadni a csillagokat, a másikon mint óriási őshal, a Jónást a gyomrában hordozó cet úszik be a képbe, az óceánok némaságát vagy inkább az univerzum titkos végtelenjét idéző mélysötét ég felé. A képek láttán, a halálhír hallatán némán sorjáznak a kérdések. Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?