A szakértő rámutatott: az iszlám jelenléte az arab országok mindennapjaiban tény, s ez valószínűleg meghatározó lesz rövid, illetve középtávon, az iszlámnak mint a térség politikai, szociális és gazdasági problémáira megoldást kínáló ideológiának a politikai vonzereje azonban csökkent vagy megszűnt. Ez részben azzal magyarázható, hogy az iszlám alapon szerveződött államok túl agresszív módon hirdették iszlám politikai céljaikat, miközben nem voltak képesek megoldani a szociális feszültségeket. Ezenkívül az iszlám szolidaritás nem volt elegendő ahhoz, hogy a jólétben élő és a szegényebb államok, valamint a társadalom eltérő csoportjai közötti különbségek eltűnjenek.
Az elmúlt évtizedek politikai iszlámja – miközben az iszlám egyre nagyobb mértékben meghatározóvá vált az emberek mindennapjaiban – javarészt elveszítette hitelességét, és megszűnt hatékony mozgósító erő lenni. Az átalakulási folyamatban részt vevő iszlamista pártok programja viszont nagyon mérsékeltnek tűnik, és sok ponton egybevág a megmozdulásokban részt vevő más, szekuláris erők törekvéseivel – mutatott rá a külügyi szakértő.
Az arab tavasz egyik jellegzetessége az volt, hogy teljességgel hiányoztak a klasszikus iszlám jelszavak és programok. Ez azért volt meglepő, mert az arab társadalmakban a megelőző évtizedekben „irányított iszlamizáció” folyt. A mindennapokban érzékelhető iszlám külsőségek – például az iszlám viselet –, továbbá az iszlám szervezetek jelenléte ellenére az arab világ különböző rezsimjei viszonylag sikeresen tudták kezelni az iszlamista tevékenységeket, a legbefolyásosabb iszlamistákat száműzetésbe kényszerítették vagy kiszorították a közéletből.
Az MKI kutatója szerint a mindenkit váratlanul érő arab tavasz tüntetéseit általában forradalmaknak nevezték, az arab világban azonban klasszikus értelemben nem történtek forradalmak. Az Egyiptomban, Szíriában, Irakban, Jemenben, Líbiában és máshol történtek valójában sikeres katonai puccsok voltak, amelyeket a későbbiekben forradalmaknak neveztek el. Kétségtelen, hogy néhány országban békés, de „engesztelhetetlen” tüntetések voltak, amelyek Tunéziában és Egyiptomban elérték legfőbb jelképes céljukat: távozott az „uralkodó”, elkezdődött az alkotmány és a választójogi törvény megváltoztatása. Mindazonáltal nem lehet megjósolni, hogy az arab tavasz eseményei valódi forradalmakká fejlődhetnek-e – tette hozzá a kutató.
N. Rózsa Erzsébet kifejtette: az arab tavasz eddig három forgatókönyvet eredményezett: a békés tüntetések távozásra kényszerítették a vezetőt (Tunézia, Egyiptom); a hatalom kezelni tudta a helyzetet reformok és juttatások felajánlásával (Jordánia, Algéria, Marokkó, Szaúd-Arábia); a hatalom katonai erővel sem volt képes „megoldani a problémát”, de mindeddig távozásra sem tudták kényszeríteni a mozgalmak az ország vezetőjét (Jemen, Szíria). Líbia külön eset: a polgárháborúba torkollott helyzetben a nemzetközi közösség beavatkozása volt a döntő, és olyan átalakulás kezdődött, amelynek kimenetele kérdéses.
Az MKI kutatója szerint ma még nem lehet látni, hogy az iszlámnak, illetve az iszlám politikai, jótékonysági, kulturális és egyéb szervezeteknek milyen szerep juthat az arab tavasz következtében. A jövőt illetően sokan az iszlám társadalmak két modernizációs modelljéről, az iráni és a török útról beszélnek, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy minden ország a saját útját fogja járni, saját modellt építve a helyi jellegzetességek alapján – mondta az MKI arab szakértője.
