A Holokauszt Emlékközpont, a Külügyminisztérium és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Lehet nemet mondani címmel szervezett nemzetközi konferenciát kedden Budapesten, hogy felidézzék azoknak a helytállását, akik 1938 és 1945 tavasza között Magyarország akkori területén nemet mondtak a történelmi együttélés felrúgására, a nemzet erkölcsi hagyományainak megsértésére, ellenszegültek az akkori törvények által lehetővé tett kirekesztési intézkedéseknek, a jogfosztásnak, az embertelenségnek és az üldöztetésnek.
Embermentők
A tanácskozás megnyitóján az államtitkár azt mondta, az embermentők tudatos döntést hoztak „az élet, mások élete mellett”, még ha ez sokszor a saját életük elleni döntést is jelentette. „A náci rezsim sötétsége közepette” mertek nemet mondani, „csillagként ragyogtak az éjszakában”, bizonyították, hogy volt lehetőség „a jó választására a rossz ellenében”, az élet választására a halál ellenében – tette hozzá. Hangsúlyozta: az embermentők ma is példaként szolgálnak.
Úgy fogalmazott, sokan voltak, akik „nem mondtak semmit”, így „belesodródtak egy gonosz rendszerbe, amelynek fásultan részeivé váltak”. Voltak olyanok is, akik „igent mondtak a halálos rendszerre” anyagi érdekből vagy félelemből, hogy elveszítik egzisztenciájukat, vagy azért, mert követői voltak „az emberellenes, kereszténységellenes náci ideológiának” – mondta.
Május 15.
Kiemelte, hogy azért szervezték május 15-re a konferenciát, mert 1944-ben ezen a napon kezdődtek el a tömeges deportálások Magyarországról, és 1942-ben ezen a napon gróf Esterházy János a pozsonyi parlamentben egyedüliként szavazott nemmel a szlovákiai zsidók deportálásáról előterjesztett jogszabályra.
Hangsúlyozta, abszurd, hogy van olyan ország az EU-ban, ahol „az egyik kiemelkedő erkölcsi példát” még mindig háborús bűnösként tartják számon. Esterházy János életét történelmi vizsgálat tárgyává kell tenni, és a zsidók üldözése elleni „következetes erkölcsi kiállásának” a rehabilitációjához kell vezetnie – jelentette ki.
Vízválasztó
Ilan Mor budapesti izraeli nagykövet arról beszélt, hogy a holokauszt vízválasztó volt a történelemben, utána semmi sem volt olyan, mint korábban, mert azokban az években „az emberiség a legrosszabb arcát mutatta”.
Az embermentők, akik akár a saját életüket is feláldozták, mindenképpen jó példát mutattak – mondta. Kifejtette: ezek az emberek nem feltétlenül akartak embermentők lenni, de amikor a zsidók a segítségüket kérték, nem mondtak nemet, és ez örökre megváltoztatta az életüket.
Az egykori svéd diplomatáról, Raoul Wallenbergről szólva azt mondta, nem konvencionális módszereket alkalmazott a zsidók mentésére – például lefizetett embereket –, de sok életet mentett meg, és vezető szerepet játszott a zsidók segítésében, szimbólumává vált az embermentésnek.
Lelkiismeret
Christian Mühlethaler budapesti svájci nagykövet hangsúlyozta, az embermentők a saját életük veszélyeztetését is vállalva az embertelenség ellen emeltek szót. Tevékenységük jelentőségét növeli, hogy akkoriban az emberek saját lelkiismerete volt mérvadó, míg ma már több kollektív érték ad iránymutatást – mutatott rá, megjegyezve: az emberi jogok világosan megmutatják, mi nem tolerálható.
Ezek a kollektív alapelvek egyebek mellett a második világháborúban szerzett tapasztalatokból alakultak ki, így a holokauszt is hozzájárult annak kodifikálásához, mi az, „amit soha többé nem fogadhatunk el” – mondta.
Karin Olofsdotter budapesti svéd nagykövet kiemelte, a nemzetközi jog ma már rendelkezik az emberi jogokról, de még mindig kivégeznek embereket vallási vagy etnikai hovatartozásuk miatt a világban. Raoul Wallenberg példaértékűen tett tanúbizonyságot a bátorságról, de ma is megpróbálhat mindenki a saját képességeihez képest változást elérni a világban – hangoztatta.
