Alkohol, Nobel-díj és az öt odaégetett fasírozott

Karakterképek Martin Schulzról, az Európai Parlament baloldali elnökéről egy a Spiegelben közölt cikk nyomán.

Ezerkilencszáznyolcvan június 26-án Martin Schulz éjszaka négy órakor íróasztalánál ül lakásában Würselenben, és arra gondol, öngyilkos lesz.

Ezekkel a szavakkal kezdődik az írásait rendre körültekintő kutatásokkal megalapozó német Spiegel hetilap írása Martin Schulzról, az Európai Parlament szociáldemokrata elnökéről. A falu egyetlen rendőrének gyermeke, szolgálati lakásban nőtt föl, máig „kis proletárnak” nevezi magát, ezen az estén „holtrészegen jött haza, majd további fél üveg Martinit döntött magába. 24 éves, munka, barátnő, életkedv nélkül, tartozásai vannak és alkoholista.” Így folytatja a cikk: „32 évvel később, 2012. január 17-én Martin Schulz az Európai Parlament szónoki emelvényén áll Strasbourgban.” Ekkor választották a parlament elnökévé. A Spiegel szerint „az Európai Parlament Európa szürke egerének hat az olyan többi színtelen intézmény mellett, mint az állam- és kormányfők tanácsa és a bizottság”. „Schulz végre méltóságot akar a parlamentnek kölcsönözni, öntudatot és hatalmat.”

Vajon milyen ember a hétköznapokban a parlament elnöke, aki erőtlen intézményét olyan országokon végzett demokráciakövetelő erőgyakorlatokkal és tornamutatványokkal próbálja izmosítani, mint éppen hazánk? A következőkben a Spiegel néhány állítását idézzük, amely a politikus hozzájárulásával egy éven keresztül kísérte és figyelte tevékenységét. Egy müncheni vendéglőben adja beleegyezését, ahol, mint bárhol Németországban, nyugodtan mozoghat: bár tizennyolc éve parlamenti tag, az emberek nem ismerik föl. Egyetlen kikötése, hogy vérmérsékletéből adódó kiszólásait („marha”, „buta liba” és hasonlók) az újság nem idézi. Mindjárt egy első beszélgetés a német újságírókkal. Mit szeretne elérni? Hüvelykujj. Részt fog venni a tanács ülésein, és mindent elkövet az euró megmentéséért. Mutatóujj. A parlamentnek jelen kell lennie az euró megmentésének minden bizottságában. Középső ujj. A miniszterelnököknek gyakrabban kell Strasbourgba jönniük, és ott tetteikről számot adni. Gyűrűsujj. „Ötszázmillió embert képviselünk, de annyira figyelnek ránk, mint a pöcökhegyi kerületi önkormányzat üléseire.” Négy ujj áll a levegőben. „A hatalmasok féljenek a parlamenttől” – mondja az elnök, maga is erőt kíván gyűjteni saját szavaiból, majd hozzáteszi, valamennyi sejtje a hatalmat kívánja. Egy év elteltével a mérleg. Hüvelyk célját nem érte el. Mutatónak vannak némi eredményei. Középső és gyűrűs eredménytelen és esélytelen.

Amikor a miniszterelnökök találkoznak, a parlament elnöke üdvözölheti őket, majd el kell hagynia a termet, a valódi hatalmasok maguk közt maradnak. Schulz önbizalommal meséli, elődeinél hosszabb üdvözlőbeszédeket mondhat, kérdések is vannak, „megmértek, és súlyosnak találtak”, állítja. Az Európai Parlament érettségivel nem rendelkező elnöke (a tizenegyedik osztály után elbocsátották az iskolából, mert kétszer megbukott) hosszú ideig alárendeltnek érezte magát, mára azonban kisebbségi érzését a büszkeség váltotta föl; vitte valamire. Mégpedig iskolai végzettség nélkül, és azután, hogy első élettársa elhagyta, mert szünet nélkül részeg volt. Ma pedig de nézzünk néhány további epizódot a Spiegel segítségével.

Angela Merkelt környezete hallatára minden nap csepüli, habár naponta felhívja. Büszke, hogy megkapta a kancellártól annak mobilszámát. „A többiek is tudják, hogy nekem megvan a száma.” Ez segít. Egy professzor a választási körzetében, Aachenben könyvet ír Az európai gondolkodás klasszikusai címmel. Írna-e a könyvbe egy tanulmányt Schulz „Európa hangadóiról”? „Én is benne vagyok?” – kérdezi.

Az EU a jövő válságait elkerülendő négy személyből álló csoportot hozott létre, hogy koncepciót dolgozzon ki, tagjai a tanács, a bizottság, a központi bank és az eurócsoport elnöke. A parlament eszükbe sem jutott. „Már megint kihagytak” – panaszolja Schulz. Szerintem megint Merkel van a dolog mögött.”

Két évtized alatt Schulz a szocialista mozgalomban rengeteg kapcsolatot épített. „Ha sokáig jelen vagy Európában, minden disznót megismersz”, mondja a Spiegel riporterének. Ennek ellenére a kormányfők tárgyalásakor rendre kiküldik az ülésekről, amit elfogadhatatlannak tart, mert az európai vezetők tekintélyuralmat gyakorolnak, ami nem engedhető meg a demokráciában. Ha ez így folytatódik, legközelebb nem megy ki a tanácskozásról, amikor szokás szerint kiküldik. „Ha kirúgnak, leülök az ajtó elé, táblát akasztok a nyakamba, amelyre fölírom: »Ez Angela Merkel demokráciaértelmezése! «” A kormányfők? Megbízhatatlanok. „A 27 ország közül valamelyikben mindig választási kampány van, az ottani miniszterelnök azt hiszi, hogy bármilyen szart beadhat.” (Schulz eredeti hangja.) A kormányfők mind csak a saját országukra gondolnak. Schulznak azonban megvan a receptje. „Csak egyetlen megoldás van: hatalomra kell jutnom. Minden hatalmat nekem!” Le kell törni a miniszterelnökök hatalmát, akikről úgy beszél, „mintha gyártulajdonosok lennének, akik elnyomják munkásaikat”.

Van Rompuy és Barroso mellett ülhet az EU-nak adott Nobel-békedíj átadásakor. Megegyeznek, ketten beszélnek, az érmet Schulz kapja. „Ugyan, beszédeik senkit nem érdekelnek, de a képek az éremmel bejárják a világot!” Kabinetfőnöke átadja neki az ünnepség ülésrendjét. „Hahó, megcsíptük! Én vagyok az egyes szám!” Az átadás után hárman ülnek a CNN stúdiójában, a riporter megpróbálja elmagyarázni, hogy miért ennyien, de látszik, valójában ő sem érti. Miért van az EU központja Brüsszelben, és a parlament Strasbourgban? Schulz Van Rompuyra mutat, aki válaszként nagy kört ír le kezével. A távolság évente az uniónak 200 millió dollárba kerül. „Ennek semmi értelme. Miért csinálják ezt?” – kérdezi a riporter. Este SMS a feleségtől: „Úgy izgultam miattad, hogy öt fasírozottat odaégettem.”

A Spiegel igazságos az elnökkel: leírja, hogy több hónapos kórházi elvonókúrát vállalt, igyekezett önmagát megismerni és fölépíteni. Rájött, hogy hajlamos önmaga túlértékelésére, túl magas célokat jelöl ki, mindig a nagyokkal szeretett volna együtt játszani, holott ehhez hiányoztak a képességei. „Meg kellett tanulnom a szerénységet”, állítja ma. Első barátnője, aki a sűrű alkoholkóma miatt hagyta el, ma büszke rá, s ezt mondja is neki, amikor egy hamburgi díjátadás végén odamegy hozzá gratulálni. Schulz is büszke önmagára. De kire lehet büszke Európa? És az európai Magyarország?

Boros János

A szerző egyetemi tanár