Külügyminisztérium: reménykeltő az elfogadott dokumentum

Üdvözlik a nyilatkozatot a Délvidéken 1944–45-ben a magyar polgári lakosság ellen elkövetett cselekmények elítéléséről.

Kiemelték: a tárca üdvözli a nyilatkozatot „a magyar polgári lakosság ellen 1944–1945-ben a Vajdaság területén elkövetett cselekmények elítéléséről”. A dokumentum reményt kelt a magyar és a szerb államfő által elhatározott történelmi megbékélési eseményt, a közös főhajtást illetően, amellyel a második világháború idején ártatlanul meggyilkolt délvidéki áldozatok emléke előtt kívánnak tisztelegni – fogalmaztak.

A szerb parlament pénteki rendkívüli ülésén fogadta el a magyarok ellen 1944–45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. A dokumentumot a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és a kormányzó Szerb Haladó Párt (SNS) 69 képviselője terjesztette elő. A legerélyesebben elítélik a benne a magyar polgári lakosság ellen 1944–45-ben elkövetett cselekedeteket, amelyekkel meghatározott személyeket nemzeti hovatartozásuk miatt megfosztottak életüktől, szabadságuktól, illetve más jogaiktól, bírósági vagy közigazgatási döntés nélkül.

Tomislav Nikolic 2012 novemberi budapesti látogatásán állapodott meg Áder Jánossal abban, hogy közösen hajtanak fejet az 1944–45-ös megtorlások délvidéki áldozatainak emléke előtt.

A második világháborúban, 1942-ben Újvidéken és a környező településeken vezetőik önhatalmú utasítására magyarok mintegy 3300-3800 szerb és zsidó embert gyilkoltak meg a szerb partizánok ellen indított razziában. Szakály Sándor történész megállapítása szerint – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.

A háború végén a szerb partizánok módszeresen gyilkolták a magyar lakosságot: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. Az etnikai arányokat jelentősen megváltoztató, hihetetlenül kegyetlen módszereket felsorakoztató tömeggyilkosságokat évtizedeken át elhallgatták Jugoszláviában, a tömegsírokba, csatornákba, dögkutakba dobált áldozatokra emlékezni is tilos volt. A partizánok a magyarság ellen elkövetett népirtása 20. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A szerbek közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra; ahogyan Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: Tito katonái számára maga a magyarság volt a bűn.

A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer, szülőföldjéről elüldözött magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak helyi epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb városok magyar – és német – polgáraival a rettegés hónapjaiban, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások, hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.