Akinek van fája, azt is elfogadjuk, mivel a tűzrevalót is nagyon nehezen tudjuk előteremteni. Így zárul az a levél, amit augusztus közepén kapott lapunk idősebb Kaposi Ferenctől. Hogy az 54 éves nyírparasznyai férfi miért fordult a sajtóhoz, az is benne van a kézzel írott küldemény utóiratában: „a megyei kormányhivatal és a helyi önkormányzat már elutasított bennünket, egy fillér segélyt nem adnak.” A lapunk birtokában lévő, a kormányhivatallal folytatott levelezés szerint az állami intézmény azért utasította el a „méltányosságból engedélyezhető egyszeri segélyre vonatkozó kérelmet”, mert a kérvényező nem csatolta a számláit. Erre írta azt Kaposi Ferenc, hogy „önök könnyen döntenek, mert nem élnek olyan szegénységben, mint én”.
Eredetileg egyébként nem is segélyért fordult a rokkantnyugdíjasként élő férfi az említett szervezetekhez, mindössze két kiselejtezett vaságyat kért, önmaga és élettársa számára. A bútordarab azért lenne fontos neki, mert betegsége miatt itt tölti napjainak nagy részét. Amikor rákérdezünk, hogy mikor hagyta el újra a házát, hosszas töprengés után tud csak válaszolni: „Úgy három-négy hónapja.” Kaposi Ferenc ugyanis 2011 óta COPD-ben, vagyis visszafordíthatatlan hörgőszűkületben szenved, aminek következtében tüdejének mindössze 19 százalékát tudja használni. Oxigénpalack nélkül egy lépést sem bír megtenni, ezért is lett nyírparasznyai otthonának a rabja. Keserű mosollyal az arcán teszi mindehhez hozzá, hogy korábban 81 százalékos rokkantságot állapítottak meg nála, és most, a felülvizsgálat során az orvosok arra jutottak, hogy a palackból nyert sűrített oxigénnek köszönhetően javult az állapota. Egy százalékot, így Kaposi Ferenc már nem 81, hanem 80 százalékos rokkant.
A férfi vegyszerekkel dolgozott korábban, hosszan sorolja, hogy milyen anyagokkal volt dolga: nikkel, króm, galván, nátrium-hidroxid. Csakhogy korábbi alkalmazói fittyet hánytak a biztonsági előírásokra. Kaposi Ferenc állítja: „Ma is meg tudom mutatni, hogy melyik víztorony tövében temettünk el több köbméter galvániszapot.”
Másrészt kiderült az is, hogy be sem volt jelentve, amikor egészségkárosodása következtében leszázalékolták, és kézhez kapta első rokkantnyugdíját. Innentől kezdve pedig családja is magára hagyta. Felesége elvált tőle, négy gyermeke megpróbálta betenni egy öregek otthonába úgy, hogy élettársa sorsával nem törődtek volna. Többször is megjegyzi, hogy „amikor még milliomos volt”, akkor számítottak rá a családtagjai, de ma már nem törődnek vele.
– Felőlük akár utcára is kerülhettem volna – szól bele beszélgetésünkbe Kiss Borbála. Kettejük havi jövedelme összesen 98 ezer forint, hónapról hónapra élnek, sokszor hitelbe vásárolnak a hó végén. Ehhez is mosolyogva toldja hozzá, hogy „régen bezzeg még nekem tartoztak”.
– Vagy eszünk, vagy fázunk – mondja Kaposi Ferenc beletörődve, majd a vaskályhára mutat. Még azt is hitelbe vették, ahogy a tört rugójú ágyukra vásárolt matracot is. Vásároltak egyébként egy termékbemutatón „aloe verás” ágyneműt is: kifizettek érte egy kisebb vagyont, és még csak nem is segített a gondjaikon. Nyírparasznyán sem segít rajtuk senki, Kaposi Ferenc szerint azért, mert „akinek egy fillérrel több van, mint az átlagnak, az úgy vigyáz rá, mint az életére”.
– Tudjuk, hogy még ősz sincs, de sajnos olyan helyzetben vagyunk, hogy köszönettel elfogadjuk a tűzifát is – mondja Kiss Borbála. De ahogy a levelükben írják, nagy segítség lenne számukra szinte bármi, akár a tartós élelmiszer. És persze a vaságy is.
