– Ezen a szárnyon az irodában dolgozók, az ápolók és az orvosi szoba van, ott pedig a fekvőbetegrészleg található – mutat egy ajtóra Tarjányi Edit, a Budapest Hospice Ház önkéntes-koordinátora.
Amíg az átjáró felé sétálunk, úgy tűnik, mintha egyre sötétebb lenne, a falak mintha összezsugorodtak volna körülöttünk. Vezetőm mindeközben fáradhatatlanul mesél, én pedig minden igyekezetemmel próbálok rá figyelni. Legnagyobb meglepetésemre a folyosóról egy tágas, fénnyel teli ebédlőbe érkezünk. A hatalmas ablakok párkányain kövér levelű virágok sorakoznak, a falak mentén sűrűn rakott könyvespolc és egy zongora van. A hangszeren egy terítő pihen, zene helyett most az evőeszközök csörgése visszhangzik. Épp ebédidőben érkezem: egy idős bácsi komótosan kanalazza a rizses húst egy rózsaszín köpenyes hölgy társaságában.

Fotó: Teknős Miklós
A köpenyre egy nárcisz van tűzve, ez a hospice védjegye. Az alapítványnak kb. hatvan aktív önkéntese van. A jelölteknek előbb egy interjún, majd egy négynapos képzésen és egy vizsgán kell részt venniük. Vannak, akik a nyugdíjaskorba lépve döntenek úgy, hogy beállnak a segítők közé, de előfordult már, hogy szakképzett ápoló vállalt pluszszolgálatot. Férfi önkéntesek alig akadnak.
A motiváció mindenkinél más és más, s olyanok is vannak, akiket elsősorban a kíváncsiság hajt: milyen is lehet a halál előtti utolsó pillanat. Ők azonban nem vállalhatnak szolgálatot.
– Az emberek fejében lehetnek idealizált képsorok arról, mire van szüksége egy élete utolsó szakaszába lépő embernek, azt gondolják, hogy majd a hitről és az élet dolgairól filozofálnak. Természetesen előfordulhat, hogy ezekről is beszélgetnek, de ezt a kapcsolatot nem szabad a saját kérdéseink szerint alakítani. Önmaguk előtérbe helyezése helyett inkább arra kell fókuszálni, valójában mire van szüksége az itt lakóknak – sorolja Tarjányi Edit. A huszonéves nő öt éve tagja a csapatnak, mint mondja, szociális munkásként jól tudta, mire vállalkozik.
Minden ember ugyanannyira számít
– Itt olyan intim pillanatokat tudok megélni a betegekkel, amelyek az életem részévé válnak. Megváltoztam, másképp állok sorban egy postán vagy bevásárláskor. Máshogy próbálok hozzáállni a hétköznapi bosszúságokhoz, kevesebbet ítélkezni, elfogadóbb lenni – sorolja, majd kis szünet után folytatja: – A hospice-tól azt tanultam meg, hogy minden ember ugyanannyira számít.