„Itt az a cél, hogy elfogadjuk a halált”

A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart — olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy az élet, míg tart, legyen emberhez méltó élet.

A fájdalomcsillapítás mellett időt, megértést és türelmes hallgatóságot biztosítanak a betegnek Fotó: Teknős Miklós

– Amint a desszert végére érek, megyek és megszámolom az esőcseppeket odakint! Időm, mint a tenger – viccelődik István bácsi, majd megköszöni az önkéntes társaságát, és udvariasan megcsókolja a kezét.

Az idős úr sietve kapaszkodik bele a járókeretébe, mint aki már épp elég időt pazarolt el haszontalan dolgokra, ám néhány lépés után megáll az ablak előtt. Ekkor veszem észre a teraszt és a kertet, ami kétséget kizáróan az intézmény legszebb része. István bácsi némán áll, ráncos kézfején megfeszülnek az erek, majd tekintetével végigfut az eső alatt roskadozó rózsabokron.

A hospice intézménye kis túlzással az emberiséggel egyidős: már az ókorban megjelentek az úgynevezett hospitium házak a település szélén, ahol egy megfáradt vándor megpihenhetett és ellátást is kaphatott.

A középkorban pedig az apácák különböző, egyházhoz köthető intézményekben rendeztek be hospitiumot. Az egyik legelsőt Franciaországban hozták létre az 1400-as évek végén: a hosszúkás, kápolnára emlékeztető terem közepén a betegellátáshoz szükséges eszközök voltak egy asztalon, aprócska hálófülkék vették körbe, függönnyel elkülönítve. Körülbelül negyven ágy fért el, elöl pedig az oltár helyezkedett el. Az elmúlást a XX. századig természetesen kezelték az emberek, a modern világ beköszöntével azonban a halál beszorult az egészségügyi intézmények falai közé. Szerencsére nem mindenhol.

– Amikor először tartottam Boszniában és Macedóniában képzést, arra kértek, hogy ne arról tartsak előadást, hogyan lehet kórházi hospice részleget létrehozni, hanem arról, hogyan tudják ellátni otthon a szeretteiket, mert ők nem viszik be a kórházba az élete utolsó szakaszába lépő családtagjaikat, hanem együtt akarnak maradni a haldoklóval.

Nálunk ez valamiért kikopott, bár – annak ellenére, hogy egy nehéz időszak – egyre több család dönt emellett – mondja Muszbek Katalin, az intézmény orvos igazgatója, aki pszichiáterként kezdte pályafutását, onkológus férje hatására lett végül pszichoonkológus.

„Nem, ezt nem lehet megszokni”

– Kezdetben nagyon megrázó volt, amikor a férjem a fiatal betegeiről mesélt, úgy éreztem, nem tudnám ezt csinálni. Aztán minden megváltozott: az Országos Onkológiai Intézetben elsőként hoztam létre egy olyan munkacsoportot, ami már pszichoszociális, spirituális szükségletek kielégítésére fókuszál a daganatos betegek ellátásában.

A gyógyíthatatlan betegek tele vannak szorongással és félelemmel. Az első beszélgetésem során rájöttem, mekkora szükség van ezekre az alkalmakra. Azt éreztem, hogy a kommunikáció hatására a beteg elkezd oldódni, könnyebbé válik. Azt viszont nem lehet megszokni, hogy a pácienseim mindegyike fél éven belül meghal. Hiába van három évtized tapasztalat mögöttem, ez engem is megvisel – árulja el, majd hozzáfűzi: – A Magyar Hospice Alapítvány 28 éve működik, ám a munkánk és a missziónk megítélése az emberek fejében teljesen másképp él, mint amit valójában jelent.

A szakember szerint az emberek azért nem merik kérni ezt a segítséget, mert úgy érzik, ezzel aláírják a halálos ítéletüket. Mint mondja, a beteg családja a legtöbb esetben már csak akkor fordul hozzájuk, amikor szerettük állapota drasztikusan romlani kezd. Úgy érzik ugyanis, ha segítséget kérnek, ezzel lemondanak róluk, holott valójában ez a legtöbb, amit tehetnek. Sőt azokban a családokban, ahol ilyen típusú ellátást igényelnek, az itt maradó gyászolók esetében a pszichoszomatikus tünetek és a pszichés megbetegedések jóval kevesebb esetben fordulnak elő.

A folyosó csendes, a szobákból halk beszélgetés szűrődik ki, az itt élők soha nincsenek egyedül, hol egy önkéntes, hol egy ápoló vagy családtag veszi őket körbe. A tízágyas Budapest Hospice Házban a betegeknek harminc napig biztosítják az ellátást, az alapítvány ugyanis elsősorban az otthoni hospice szolgálat háttérintézményeként funkcionál.

– Havonta hatvan-nyolcvan embert látunk el az otthonápolás ­keretein belül, így elsősorban azokat vesszük fel a házba, akiknél nehezen kezelhető tünetek jelentkeznek – magyarázza Demeter Katalin ápolási igazgató. – Amikor azt kérdezik tőlem, hogyan számolják ki, hány napig kérik az ellátást, honnan tudják biztosan, hogy ez már a vége, azt szoktam mondani: amíg nem látnak egyirányú táblát a bejáratnál, addig bármikor haza tudnak menni – teszi hozzá mosolyogva.

Az itt dolgozók néha maguk is meglepődnek, hogy egy-egy betegben – azoknál is, akiknek nincs családjuk – mennyire erős az életösztön. Gyakori az úgynevezett „születésnapi halál” is, amikor valaki egy bizonyos eseményhez köti az életét: megvárja az unokája születését, a testvére hazaérkezését külföldről vagy a gyermeke érettségi vizsgáit.

A visszajáró vendég

– Amíg egy aktív osztályon a cél az, hogy mindenáron megmentsünk egy életet, itt az elsődleges az, hogy elfogadjuk a halált. Ehhez el kell sajátítani azt a szemléletet, miszerint azzal tudunk segíteni az elmenőben lévőnek, ha megkönnyítjük az útját azzal, hogy mellettük vagyunk. A mi feladatunk tehát a fájdalomcsillapítás és a tüneti terápia mellett az, hogy időt, megértést, meghallgatást adjunk a betegnek – sorolja Demeter Katalin, aki jelen volt az első budapesti fekvőintézmény 1995-ös alapításánál.

A fájdalomcsillapítás mellett időt, megértést és türelmes hallgatóságot biztosítanak a betegnek
Fotó: Teknős Miklós

Mint mondja, még több évtizednyi munka után is abból merítkezik a hétköznapokban, ha „terepen” van. – A mai napig kijárok a betegekhez, nekem szükségem van arra, hogy a főnővéri feladatok, koordinálás mellett fizikálisan és lelkileg is részt vegyek az ápolásban – mondja büszkén az ápolási igazgató.

A folyosó végén egy csukott ajtóhoz érkezünk kísérőmmel, Tarjányi Edittel. Az ajtó mellett mécsestartó van, benne gyertyával. A halál itt visszajáró vendég, hetente egy-két embert veszítenek el a házban. – Ha ég a gyertya, azt jelzi, hogy valaki meghalt. Az ápolók szépen felöltöztetik és ide fektetik, virágokat hozunk – mutatja a hímzett lepedővel borított asztalt – a búcsúzást itt méltóvá tudjuk tenni a családtagok számára, és nekünk is lehetőségünk van elköszönni a lakónktól – teszi hozzá.

– Van, hogy olyan közel kerül hozzánk egy-egy beteg, hogy a családdal együtt dolgozzuk fel a gyászt, ugyanakkor nem tudunk és nem is szabad meghalni minden betegünkkel – veszi át a szót az ápolási igazgató, majd így folytatja:

– Egy-egy nehéz nap után, hazafelé leszállok a villamosról, és a Honvédkórháztól elsétálok Újpestig. Az „itt és most” számunkra nem egy klisé vagy egy jól csengő mondat valamelyik idézetből, ahogyan a „csak egészség legyen” mondat is itt nyer igazán értelmet.