1944. augusztus 23-a délutánján a 23 éves I. Mihály román király személyesen fogadta Ion Antonescu kondukátort, és kész tények elé állítva megkérdezte, hajlandó-e szakítani a németekkel és átállni az oroszok oldalára. Mivel Antonescu nemet mondott, a király letartóztatta, a fegyverszüneti kérelemről pedig személyesen tájékoztatta Manfred Freiherr von Killinger német követet. Az új román kormány élére kinevezett Sanatescu vezérezredes azonnal bekerítette a Bukarest környékén állomásozó, kis létszámú német alakulatokat, így Mihály király este tíz órakor a rádión már bejelenthette a németellenes szövetséghez való átállásukat és a román hadsereg csatlakozását a szovjet Vörös Hadsereghez.
– A román vezetés lelki szemei előtt most is Erdély megszerzésének a lehetősége lebegett, s mivel a közvélemény sem tudott megbarátkozni az 1940-ben született második bécsi döntéssel, a román politikusoknak könnyű volt az ország lakosságával elfogadtatni döntésüket – magyarázta kérdésünkre a kiugrás fő mozgatórugóit Köő Artúr történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa.
Mint mondta: Románia politikai elitje ráadásul az ország létrejöttétől kezdve erős szálakkal kötődött ahhoz a Franciaországhoz, amely augusztus elejétől megkezdte az offenzívát, és gyorsan tört előre Németország felé. A fordulatot követő napon a náci Németország bombázni kezdte Bukarestet és több romániai célpontot is, így az új román vezetés – a megfelelő ürügyre várva – augusztus 25-én hadat üzenhetett Németországnak és Magyarországnak.
– Mind Románia, mind a Szovjet-unió elérte célját. Előbbi megszabadult a náci befolyástól, utóbbi gyorsan megszállhatta Romániát, ami – tekintettel arra, hogy Sztálin versenyt ,,futott” nyugati szövetségeseivel Berlinért – rendkívül fontos volt – állítja a történész.
A fegyverszüneti megállapodás tartalmazta, hogy Románia egyszer és mindenkorra lemond Besszarábiáról, ezért a románok nem késlekedtek, ha Erdélyről volt szó. 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyén keresztül szovjet csapatok törtek be Erdélybe, nyomukban a román hadsereggel. A kiugrásuk sikerét elemezve pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért sikerülhetett a románoknak az, ami nekünk nem.