Korruptak és gátlástalanok lettünk, mégis szinte mindent megúsztunk

Én most lejárató kampányba kezdek, míg te törvényjavaslatot nyújtasz be, ő pedig elbukja a népszavazást. De miért az én népszerűségem csökkent? A Magyar Nemzet szubjektív társasjáték-ajánlója a Parlamentaryról.

Ki veszít ma? – játék és közélet több tisztességesnek látszó lépésben Fotó: Katona Vanda

Elhatároztam, hogy alapítok egy pártot, elindulok a választáson és gátlástalan leszek. Ha megpróbálnak korrumpálni, akkor nem mondok nemet, a politikai ellenfeleimet pedig a lehető legaljasabb módokon fogom lejáratni, és amikor a földre kerültek, még tüdőn is rúgom őket. Cégeket hálózok be, a médiát magam mellé állítom, mindemellett remekbe szabott törvényeket fogok hozni.

Ahogyan Lackner Csaba mondta, a következő ciklusban végig fogok tolni mindent. Ilyen reményekkel vágtam bele három játékostársammal a Keller & Mayer egyik új, Parlamentary nevű társasjátékába.

Ki veszít ma? – játék és közélet több tisztességesnek látszó lépésben
Fotó: Katona Vanda

A 2–6 fővel játszható társas egyes elemei a Monopolyra hajaznak, emellett számomra az Élet játékából (Game of Life társasjáték) ismerős pörgettyű is van a táblán, ám számok helyett csak piros és zöld mezők vannak rajta. Ez a Népkerék, amely a népítéletet testesíti meg, egy-egy pörgetés eredménye a népszavazások kimenetelét és a törvényjavaslatok kedvező vagy kedvezőtlen fogadtatását mutatja.

A táblán nemcsak a belső mezőkön kell lépkedni, hanem a külső sávban találhatókon is: itt van a népszerűségünk, amelyet a meghozott döntéseink befolyásolnak. A népszerűséget kezdetben kockadobással lehet eldönteni: az kezd kormányon, aki a legnépszerűbb, a többiek ellenzékben lesznek. Ám ez nincs kőbe vésve, a kormányválságok jönnek-mennek, koalíciós kormányok alakulhatnak és bukhatnak meg.

A játék kezdetén a játékosoknak húzniuk kell egy-egy pártnevet, ami egészen vicces volt, ha valaki olyan politikai formációt alapított, amely a való életben képviselt értékrendjével tökéletesen ellentétes.

Én például megalapítottam az Anarchoszindikalista Akarat Pártot, amelyhez egy kockadobás függvényében fel kellett húzni megfelelő számú politikust a kártyákból. Közülük az első lett a pártvezető, a második a szóvivő, a többiek párttagok, szakpolitikusok. Ha valaki kormányon van, akkor az első felhúzott politikus lesz a miniszterelnök.

Sajnos ellenzékben kezdtem, és nem is sikerült kormányra kerülnöm a ciklus folyamán, ám a számításaim bejöttek abban a tekintetben, hogy Mason King lett a pártelnök, aki a leírás szerint nagyon korrupt, ezért mániákusan zsebelhettem be a cégek és média támogatását.

A játékmenet jól ki lett találva: a társasjátékoknál megszokottan körben, egymás után jönnek a játékosok, ám nem csupán lépni és dobni lehet, összesen négyféle akciót kezdeményezhetünk.

Az előbb említetten kívül a saját körünkben lecserélhetjük az egyik szakpolitikusunkat, törvényjavaslatot nyújthatunk be és lejárató kampányba kezdhetünk az ellenfél egyik politikusa ellen. A pártvezetőt és a szóvivőt csak meghatározott mezőkön vagy azokon átlépve lehet cserélni, a többie­ket minden körben, azonban a politikusokat véletlenszerűen kell felhúzni a pakliból.

A mezőkön lépegetve előfordul, hogy fel kell vennünk egy „Politikai akció” kártyát, aminek következtében többnyire valamilyen balszerencsés eset történik, például kormányválság tör ki vagy veszítünk a népszerűségünkből. Ezek a kártyák olyanok, mint a Monopolyban a szerencsekártyák, amelyeket inkább balszerencsekártyáknak illene hívni.

Az akciók kapcsán a törvényjavaslatok kezdeményezésében a kormány vagy a kormánykoalíció jár elöl, mivel a náluk levő minisztériumok erre jobb lehetőségeket biztosítanak. Az elfogadott javaslatok után növekedhet vagy csökkenhet a népszerűsége az egyes pártoknak.

A játék egyik legérdekesebb részének a lejáratások ígérkeztek, azonban ez az eszköz nem lett elég jól kitalálva. A Parlamentaryban a lejáratás arra szolgál, hogy ha az ellenfélnek van egy jó pontszámú, erős politikusa, aki ezáltal például jó eséllyel nyújt be törvényjavaslatokat, akkor azt ki tudjuk ütni, vagyis ellenfelünknek új politikust kelljen felhúznia.

A probléma az, hogy a lejáratás – mivel nem szép dolog – a saját népszerűségünket is megtépázza, emellett kevés olyan kiemelkedő politikus van a pakliban, akit tényleg fontos kiütni. Pedig alapesetben ez egy fontos eszköze a politikának.

A játékkal kapcsolatban még sok részletre ki lehetne térni, összességé­ben elmondható, hogy bár így is élvezetes, de további fejlesztést igényelne. Az egyik probléma, hogy nagyon kevés kiemelkedő és közepes politikus van a pakliban, azonban ennél is nagyobb gond, hogy a győzelem sokszor kiszámíthatatlan.

A játéknak akkor van vége, ha valaki belép a „Választások” mezőbe; ekkor elő kell venni a kockás papírt és ki kell számolni a pontokat. A végső pontszámok kiszámításánál kétszer is kell kockával dobni a játékosoknak, és ezzel óriásira növekszik a mázlifaktor.

Ebben a játékban akkor is veszíthetünk, ha addig végiggyalultuk a pályát. Összességében jó móka volt, és a téli estéken biztosan előkerül még ez a társas, amely ­alapvetően felnőtteknek való, mert nem mellékes, ha vannak közéleti ismereteink.

Ha pontozni kellene, nálam 10-ből 7 pontot kapna. Ha egyes játékelemeken finomítanak valamelyest, akkor kiváló társas sülhet ki belőle, Bera Nándor illusztrációi előtt pedig le a kalappal. Politológusoknak, közélet iránt érdeklődőknek és a „gonosz kormányt vagy ellenzéket” szidó nagynéninek optimális karácsonyi ajándék lehet.