Mélységes mély a szegénység kútja

Ormánsági népdal a 30-as évekből: „Negyvenöt kisfalu néz a nagyvilágba / Jön-e már valaki, ki sorsát megszánja? / Jön-e már valaki, ki népét felrázza? / Lesz itt a magyarnak új feltámadása? (…)”

Télire sok család kap szociális tűzifát, de az nem tart ki tavaszig Fotó: Kurucz Árpád

A rendszerváltásig volt itt munka, ám amikor bezártak a környék gyárai, lepukkantak a téeszek, minden megváltozott. Ugyan ki törődött a cigánysággal a privatizációs harácsban? Egy darabig megszaporodtak a betörések, ám később már betörni sem volt miért. Ugyan mit vinnének el? A lyukat a levegőből?

Csoda-e, hogy errefelé sokan visszasírják az átkost?

Télire sok család kap szociális tűzifát, de az nem tart ki tavaszig
Fotó: Kurucz Árpád

Drávaszerdahelyen alig kétszázan laknak. Alpár György tizenhárom éve polgármester itt. Azt mondja, nekik sokat segített a kormány közmunkarendszere. Náluk mára gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség, sőt már keresik a munkaerőt. Igaz, nem a környékre, hanem messzi városokba. Akár kétszázezret is meg lehet keresni, ami itt már jó fizetésnek számít. Van olyan vállalkozó, aki még a dolgozók buszoztatását is megoldja. Csakhogy, teszi hozzá, ennyi dologtalan év után magát a munkát is meg kell tanulnia az ormánsági embernek. És ugye a régi mentalitás meg az ambíció hiá­nya… Nehéz ügy.

Nagy Csaba, a térség fideszes országgyűlési képviselője azt mondja: miközben kimutatható, hogy csökkent az Ormánságban a szegénység, országos összehasonlításban továbbra is riasztó a lemaradás. Pontosabban: vegyes a kép. (A takaros Tésenfa települést például nem lehet összevetni mondjuk a mélyszegény Sósvertikével.) Ő egyébként a legnagyobb bajnak az iskolázatlanságot tartja. Ebben hatalmas a lemaradás, s ezen máról holnapra nem lehet javítani. Igazi hős az a pedagógus, aki itt, az Ormánságban munkát vállal.

A szomszédos faluban már régen bezárt a vegyesbolt, sőt a kocsma is. Pénz híján kikoptak a kuncsaftok, a boltos az örökös betörések miatt adta fel. Volt olyan hónap, hogy hússzor pakolták ki a helyiséget. Jó ideje már csak mozgóárus jár errefelé, nincs más. A biciklijét toló kócos fiatalasszony, akit a háza előtt megszólítok, azt mondja, nem szívesen vásárolnak a mobilárusoktól, mert nagyon drágán adnak mindent. Csakhogy nem lehet örökké bebuszozni a városba. Arról nem beszélve, hogy a buszozás sem olyan egyszerű ám. A megállóban kifüggesztett menetrend szerint Vajszlóra és Sellyére, a két legjelentősebb ormánsági helység felé mindössze két-két járat megy munkanapokon.

A házakban ma is fával fűtenek, mi mással. A rőzse a főzéshez jó, fűtésre viszont nem, mert gyorsan elég, rengeteg kell belőle. (Az illegális rőzseszedőket fülön csípik, egy negyvenkilós „szállítmányért” már beviszik az embert. Ők tényleg ráfáznak.) Hogy igazán átmelegedjen a ház, ahhoz vastag fa kell, annak pedig megkérik az árát. Tavaly nagyjából tízezerért adtak egy köbmétert, és azt még el is kell hozni a telepről. Az sem kis pénz. Télire sok család kap szociális tűzifát, de az nem tart ki tavaszig. Azért szorít a falunép, maradjon az enyhe idő, akkor talán kihúzzák valahogy.

Hazafelé menet a népdal utolsó sora jár az eszemben: „Lesz itt a magyarnak új feltámadása?”