Az Ormánságban mindig van látnivaló. Szörnyülködnivaló is. Megdöbbentő a szegénységnek az a fokozata, amellyel itt, Dél-Baranya egyes településein, a horvát határnál találkozik az ember. Az ország talán legelmaradottabb térsége ez. Végighajtasz a falun, és nem tudsz megszólalni. Meg nem is ajánlatos, mert elharapod a nyelved. Kátyú kátyú hátán. Városi autóval kalandos itt a közlekedés.
Nem mindig volt ilyen ez a vidék. Szűk évszázada még polgárosodott, református vidékről tudósított az erre utazó, később jött a térségre a rontás. A második világháború előtt a cigányviskók még jobbára a falvak határában, az erdőszélen álltak. Csak amikor az ötvenes évek kommunizmusa elüldözte innen a módos parasztokat, az erőltetett iparosítás a városokba szippantotta az iparosembereket, a putrik zömét meg eldózerolták, akkor alakította át a településszerkezetet a „felzárkóztatott” cigányság. Beköltöztették őket az üresen maradt, egykor gangos házakba. A régi lakók közül mára legföljebb az idősebbek maradtak. A cigány többség mellett alig-alig akad a „bennszülöttekből”. Többségük magára maradt, csöndes, töpörödött kisöreg. Leginkább azok, akiknek nem volt hová menniük.
Hogy valóban szépek lehettek a régi házak, nyomokban még ma is látszik. Egy ilyen épület előtt állok meg útbaigazításért. Miközben az idős férfi lelkesen magyarázza, merre menjek Besence felé, azon merengek, vajon mennyit érhet ma egy ilyen ház. Meg is kérdezem.
– Errefelé nincs értékük a házaknak – mondja legyintve. – Aki venni akarna, pár százezerért már biztosan kap. No de mondja meg, ki költözne ide?
Besencén nincs sok látnivaló. Legföljebb én, az ismeretlen idegen vagyok a látnivaló, aki jobbra-balra nézelődve körbeautózza a falut.
A szokásos ormánsági kép: elhanyagolt utcák, gazos árokpart, vakolatlan házak, kóborló, sovány kutyák. Benézek az egyik ház kivert ablakán, de csak a nagy szürkeséget látom. Rekedt hang szól kifelé: – Keres valakit az úr? – Mit mondhatnék? Hogyne, magyarázatot.
Gurulok tovább a zötyögős utakon.