Március 15-én Felhévizy Félix hírlapíró mindig izgatott volt. (Most talán még a megszokottnál is jobban, hiszen első, ráadásul rögtön ünnepi tárcájára készült.) Hevesebben vert a szíve, hiszen nagyon megérintette a lelkét nemzetünk egyik legnagyobb ünnepe.
Volt egy titkos kis ládikója az íróasztalának fiókjában, ilyenkor mindig elővette belőle azt a kézzel horgolt nemzeti színű kokárdát, amit még nagymamája készített neki kisiskolás korában és feltűzte a szíve fölé a kabátjára.
Sokszor ugyan megmosolyogták érte bizonyos emberek, mondván, hogy „minek kell ezt kitűzni”, meg „nincs szükség a magyarkodásra”, satöbbi. De ő soha nem törődött ezekkel a hangokkal, mindig kitűzte a kokárdát.
A hírlapíró ezen a nemzeti ünnepen is – bár a koronavírus miatt ezúttal, elővigyázatosságból elmaradnak a megemlékezések – elmegy azokra a kultikus helyekre, amelyeket ilyenkor mindig meglátogat.
Végigjárja a márciusi ifjak nyomában a nemzeti emlékhelyeket, a Nemzeti Múzeumtól a Kossuth mauzóleumig. Szíve fölött a régi, kézzel horgolt kokárdával, amit mindig hatalmas büszkeséggel a lelkében viselt, akkor is, ha nem volt éppen „trendi”, vagy divatos.
Magában pedig azt dúdolja majd:
„Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! ”.
És ezzel nem lesz egyedül...
…
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma
