A nemes tettek vezérlője, Szent László király

Legendás alakja, szellemisége példaként épült be a magyar és a keresztény történelembe.

Több mint nyolcszáz és egynegyedszázaddal ezelőtt, 1192. június 27-én, a szentté avatott I. László király Váradon tartott újratemetési szertartása hatodik órájától egy „fényes ragyogású csillag” tündöklött nappal az égen két órán keresztül. A rendkívüli jelenség nyomán a katolikus egyház azóta a lovagkirály égi születésnapjának tekinti ezt a napot. A jeles nap krónikáját az alattvalók további csodák tanúbizonyságával gazdagították: egy végtagnélküli fiú keze, lába kinőtt és használni tudta azokat, a süketek és némák hiányos képessége helyreállt, a kórságban szenvedők meggyógyultak. A szentté nyilvánítást III. Béla király kezdeményezésére III. Celesztin pápa hagyta jóvá. Napjainkban szentségének védelme kiterjed a határokra, a magyar katonákra, a székelyekre, pestisesekre, a Debrecen-Nyíregyházi egyházmegyeiekre, az erdélyiekre és a magyar polgárőrökre.

A magyar szentté avatások sorát I. László indította el I. Szent Istvánnal, Szent Imrével és Szent Gellérttel 1083-ban. Az eljárás akadályba ütközött, mert I. István király sírjának fedelét sehogyan sem tudták felemelni. Karitas, a bakonysomlyói apáca megmondta, hogy mindaddig nem is fog sikerülni, amíg a királyi családot ellenségeskedés feszíti. A figyelmeztetés meghallgatásra talált. A király szabadon engedte a bebörtönzött, trónjától megfosztott unokatestvérét, Salamont. Ezt követően felnyithatták az államalapító király sírját.

I. István halála után sokáig nem volt biztos kézben a hatalom. A megvakíttatott Vazul fiai Lengyelországba menekültek, s akik közül kettő, I. András és I. Béla mégis magyar uralkodó lett. Béla gyermekei, Géza 1044 körül és László 1046-ban lengyel honban születtek. I. Andrásnak sokáig nem volt természetes utóda, így testvérét, Bélát jelölte meg örökösének, ám később megszületett fia, és még életében megkoronáztatta kiskorú fiát, I. Salamont. Ezért a két testvér között trónviszály tört ki, melyben I. András 1060-ban életét vesztette, s 1063-ig I. Béla lett a magyar király. Majd halála után fiai elismerték I. Salamon uralkodói hatalmát. Az unokatestvérek jó viszonya az 1070-es években megromlott, s háborúskodás keletkezett közöttük.

I. László születése óta kitűnt kortársai közül, amelyeket felnőttkorára még hangsúlyosabbá tett hatalmas termete, harmonikusan férfias megjelenése, kiváló erőnléte, páratlan harcosi teljesítménye, illetve az erőteljes fizikumához különleges adottságok társultak: rendkívüli megérző, látóképesség, békülékeny természet, nemes erkölcsiség, melyeket áthatott a keresztény szellemiség, illetve amelyek révén személye a bajnoki férfieszmény és lovagideál megtestesítőjévé vált. A nem mindennapi tulajdonságok csodás segítséget jelentettek a nehézségekben, és a megmenekvések legendás történetekben maradtak fenn.

A Salamonnal való viszály idején, egy a testvérével, Gézával való beszélgetés közben Lászlónak megjelent az Úr angyala, aki egyértelművé tette, hogy Gézáé lesz a korona. A látomás beteljesült, amikor az 1074-ben vívott mogyoródi csatát követően a győztest, I. Gézát emelték trónra. A krónikák szerint a békesség kedvéért I. Géza lemondott volna Salamon javára, de ebben korai halála megakadályozta. Testvére, László hosszas unszolására után fogadta el az ország vezetését, illetve a Pozsonyba visszavonuló Salamont is le kellett győznie. A vár körüli harcok holtpontra jutottak, ezért a legmerészebb harcosok rangrejtve kilovagoltak és párviadalra keltek. Így tett a szintén jeles bajnoknak számító Salamon is, azonban katonái értetlenül tapasztalták, hogy vitéz uruk a feléje közelítő lovas láttán sarkon fordult, visszavágtatott a várba, majd kérdésükre elmondta, hogy „tudjátok, hogy ember elől meg nem futok, de ez nem ember, mert láttam, hogy az angyalok tüzes karddal védelmezik őt” (Bálint 2004). Az égiek által védelmezett ellenfélben nem ismerte fel unokatestvérét, Lászlót. A trónjáról távozni kényszerülő Salamon nem békélt meg, merényletet kísérelt meg László ellen, a gyilkossági terv kiderült, amiért nem fővesztéssel kellett bűnhődnie, hanem csak börtönbüntetésre ítéltetett Visegrádon. S ennek a fogságnak vetett véget a szentéletű nővér, Karitas jóslata I. István szentté avatásának kezdetén. A fogságra kárhoztatott, s az addig kitartóan küzdő Salamon kiszabadulása után radikális döntést hozott: hátat fordított a világi hatalomnak és a magányos remeteéletet választotta, végül az Isztriai-félsziget Póla környéki erdőségben élt és halt meg 1087-ben. Azonban a Képes Krónika emlékezete szerint I. László király talán még egyszer látta életében Salamont, ugyanis egy alkalommal, Székesfehérváron a templomból kijövet, az alamizsnára váró koldusok között felfedezni vélte unokabátyját, s utánaeredt, de hiába, mert a keresett rokon eltűnt.

Az országlás jogáért folyó hatalmi harcok hosszabb-rövidebb szünetekkel rendre kiújultak. Az erőskezű I. Lászlónak személyes tekintélye alkalmas volt arra, hogy I. István életművét, a keresztény államiság alapjait megerősítse, annak mindennapi kereteit, s haladási irányát évszázadokra kijelölje. Az első sarkalatos lépése volt tehát I. István király, Imre herceg és Gellért püspök emlékének keresztény szakrális szintre emelése 1083-ban. Az általa összehívott és elnökölt 1092. május 20-i szabolcsi zsinat 37. határozata is beiktatta egyházi tiszteletüket. Ezt megelőzően 1091-ben nővére, Árpád-házi (Szép) Ilona, horvát királyné hívására a belviszályokkal küszködő Horvátországot a korona társországává tette, elhárítva az egyre erősödő idegen befolyás veszélyét, hiszen nem ismerte el a római pápa hűbérúri fennhatóságát. Ugyanakkor a térségben teret hódító ortodox egyház ellensúlyozására állította fel a római rítusú zágrábi püspökséget és a kalocsai érsekség bácsi központját. Az ismétlődő határbetörések megfékezése érdekében a bihari székelyek nagy részét áttelepítette Dél-Erdélybe s az ottani püspökséget pedig Váradra helyezte.

A mélyen hívő daliás uralkodó türelmét, kegyességét, az elesettek és gyengék gyámolítóját, vitézi tetteit számtalan legenda őrzi. A legismertebb beszámolók szerint, az egyik csatlósa látta, amint a király esti imája alatt a levegőbe emelkedett; a besenyőkkel való harcok alkalmával serege olyan kietlen térségbe került, ahová Isten akaratából odatévedő szarvasok és bivalyok elejtése mentette meg a katonákat az éh- és szomjhaláltól; a kunokat kergető magyar katonák azonnal felhagytak az üldözéssel, amikor a kunok arannyal teli zsákokat dobtak maguk mögé, ám a király az Isten segítségét kérő fohászára az aranypénzek kővé váltak; de megmentett egy leányt az őt elrabló kun lovastól; egy másik alkalommal Erdélyben a kunok már majdnem beérték az előttük vágtató királyt, amikor Torda hegye hirtelen kettényílt mögötte; vagy a táborában egyszer a pestis ütötte fel a fejét, s a kétségbeesett király tanácsadó álmot látott és aszerint cselekedett: kilőtte a nyilát, amely a betegséget meggyógyító növénybe (Szent László-tárnics vagy kígyótárnics) fúródott.

I. László a keresztény világ nagyra becsült uralkodójaként a római pápa, VII. Gergely mellé állt a német királlyal, IV. Henrikkel való konfliktus (invesztitúraharc) idején 1077-ben. A nem sokkal a nagy egyházszakadás utáni hatalmi játszmák megosztották az európai politikai elitet, de a válság erkölcsi megújulásra késztette a katolikus egyházat is, amely elvezetett a keresztes hadjárat elindításának tervéhez. 1095 húsvétján francia, brit, angol, spanyol követek keresték meg a királyt Bodrogban, hogy felkérjék a hadjárat vezetésére. A magyar lovagkirály szívesen fogadta a kihívást, hiszen ő maga is hasonló célt tűzött ki magának. Az elhatározás véghezvitelét keresztülhúzta I. László váratlan megbetegedése – halála. A köztiszteletben álló uralkodó elhunytát országa három napos gyásszal siratta. Bár a király úgy rendelkezett, hogy Váradon temessék el, azonban a nyári meleg és a hosszú út miatt először Fehérváron akarták végső nyugalomra helyezni. A váradiak számon tartották szeretett királyuk óhaját, később elérték a holttest átszállítását, s a néphagyomány úgy tartotta, hogy a koporsót szállító szekér magától indult el Várad felé.

Bár a lovagkirálynak jelentős volt az országépítő tevékenysége is, mégis az utókor számára a szentekről szóló legendák legnépszerűbb hősévé vált. Szentté avatása után Várad zarándokhely lett, majd egy ideig itt folytatták le az istenítéleteket. Futaki Demeter püspök megrendelése nyomán a Kolozsvári testvérek 1365-re elkészítették Szent István, Szent Imre és Szent László szobrát, melyekről még a város 1660-as elfoglalásakor a török utazó, Evlia Cselebi is ámulattal tudósított: „Ezek a szobrok oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól […] Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak, némelyiknek kezében drágaköves, zománczos buzogány és dárda volt, derekukat öv, vállukat pajzs díszítette. Némelyik lóháton ülve, másik pedig gyalog volt; a ki lovaikat látta, azt vélte, hogy elevenek. Mindegyiknek termete felért két ember termetével.” (Supka 1912, 33.)

Az idézett alkotások elpusztultak, de a nagy király vonásait hűen tükrözi fennmaradt (fejereklyéjét tartalmazó) hermája és megannyi freskóábrázolása. Legendás alakja, szellemisége példaként épült be a magyar és a keresztény történelembe, illetve az őt elevenen tartó hagyomány oltalmazó és megmentő hősként jeleníti meg sorsdöntő helyzetek fordulópontjain – írja a Magyarságkutató Intézet.

Fabó Edit tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet