Az „ideiglenes” megszállás vége

1944. március 19. óta először adatott meg, hogy Magyarország területén ne állomásozzon idegen haderő.

A rendszer bomlása felgyorsult, 1989. október 23-án kikiáltották a köztársaságot. A körülményekhez alkalmazkodva Németh Miklós kormánya 1990 januárjában felszólította a szovjeteket csapataik kivonására, március 10-én pedig aláírták azt a megállapodást, melyben a megszállók vállalták, hogy 1991. június 30-ig elhagyják Magyarország területét. Végül néhány nappal korábban sikerült az utolsó, idegen katonákat szállító vonatszerelvénynek is átlépni a szovjet határt, ezzel a 46 évig tartó „ideiglenes” megszállás véget ért. A szovjetek azonban kártérítést követeltek arra hivatkozva, hogy hátrahagyták az általuk épített infrastruktúrát. Az első szabadon választott magyar kormány szerencsére nem volt hajlandó tárgyalni az arcátlan felvetésről, és bejelentették, hogy az oroszok által kért kárpótlási összeg többszörösét igénylik az évtizedek alatt okozott környezeti károk helyreállítási költségeinek fedezésére. A vita végül nullszaldós lett, a felek kölcsönösen lemondtak követeléseikről, és 1992. november 11-én aláírták az erre vonatkozó megállapodást.

A „magyar–szovjet együttélés” nemzetünk egyik legnagyobb gyalázata volt. Soha korábban nem pusztított olyan megszálló erő hazánk területén, amely semmibe vette volna a legyőzött nép természetes érzelmeit, és felszabadítóként ünnepeltette volna magát. A Vörös Hadsereg számára a szabad rablás mellett engedélyezett volt az erőszak is a háború hónapjaiban. Megölt, meggyötört és meggyalázott lányok, asszonyok ezreinek szenvedése kísérte a fegyveres hordák előrenyomulását, nem múló testi és lelki szenvedést okozva nekik és családjaiknak. Hallgatásra kényszerítették őket és az egész nemzetet évtizedeken át, miközben mosolyogva kellett éltetni eltipróinkat minden április negyedikén. Ez nem egyszerűen csak a diktatúra egy újabb hazugsága volt, hanem a magyar nép folyamatos megalázása.

1991 júniusában végre emelt fővel nézhettünk a távozók után, ma azonban újra hasonló fájdalom önt el minket, mint azelőtt április negyedike közeledtén. Kísérletek történnek arra, hogy az elszakított területeken élő magyarsággal úgy ünnepeltessék hazájuk megcsonkítását, ahogy azelőtt a „felszabadulás” napját ünnepeltették velünk. A történelmi párhuzam adja magát, és mindez nem volt olyan régen, hogy elfeledhetnénk. Ne hagyjuk, hogy újra megtörténjen! – írja a Magyarságkutató Intézet.