1860-ban ezen a napon, szeptember 22-én született Hajdúsámsonban Kúnos Ignác turkológus, nyelvész és folklorista.
Kúnos Ignác figyelmét a török nyelvre, saját bevallása szerint, egyik, vándorló gépész nagybátyja irányította rá, aki mivel az akkor török uralom alatt lévő Moldvában is megfordult, török nyelvi ismereteket is felcsipegetett. A nagybácsi lelkesen ecsetelte az ifjúnak, hogy a török áll legközelebb a magyar nyelvhez, miközben igazát számtalan rokon szó felemlegetésével próbálta alátámasztani. Természetesen nem a nagybácsi érvei voltak a mindent eldöntőek az ifjú Kúnos útválasztásában: sokkal többet nyomott a latban, hogy a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1882-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett, Vámbéry Ármin terelgette a turkológia irányába.
Tanulmányai során hamar rádöbbent, hogy a török elit által beszélt oszmánli nyelvre igen hatott a perzsa és az arab nyelv. Mivel feltett szándéka volt, hogy a magyar és a török nyelv rokonságára bizonyítékot találjon, ezért úgy gondolta, hogy nem a perzsa és arab által „megfertőzött” hivatalos, hanem a népi nyelvet kell tanulmányoznia. Vagyis jól látta, hogy az összehasonlító-történeti nyelvészet módszertana szempontjából rendkívül fontos a nyelvjárásoknak, az egyes földrajzilag elkülönülő területek nyelvvátozatainak felhasználása a nyelvi elemzésekben, és nemcsak a standard irodalmi nyelvé. Utóbbi ugyanis az erős idegen hatás nyomán szókincsében, de akár nyelvtani rendszerében, is jelentősen módosult. Ugyancsak felismerte, hogy a folklórszövegek a megőrzött archaizmusok révén szintén alapvető információt szolgáltatnak az összehasonlító nyelvészeti kutatások számára. Az sem tántorította el elgondolásától, hogy kor tudóstársadalma értetlenül fogadta azon elképzelését, hogy az úgymond „durva” nyelvváltozatok tanulmányozásra érdemesek lennének.
Módszertanának úttörő, paradigmaváltó jellegét igazolja, hogy hasonló értetlenkedés néha még ma is előfordul.
A folklór a nyelvészettől függetlenül is szíve csücske volt, sőt ezen a területen munkásságát joggal nevezhetjük világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségűnek. Számos olyan műfajú szöveget gyűjtött, aminek az utókor számára való megörökítésére senki nem is gondolt, sőt akadtak olyan művek is, amelyek az ő áldozatos munkája nélkül a teljes ismeretlenség homályába vesztek volna. A népmesék világa annyira magával ragadta, hogy a törökön kívül behatóan tanulmányozta a görög és a japán népmesék univerzumát is.
Georg Jacob német turkológus és folklorista megállapítása szerint Kúnos vetette meg a török folklórkutatások alapjait. Egyébként nem más, mint Georg Jacob jelentette meg Kúnos számos művét németül is Lipcsében és Leidenben. Kúnos első mestere, Vámbéry Ármin nem kevés pátosszal, de a realitásoktól el nem rugaszkodva így méltatta tudóst: „Akár az utcára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy hevernek szanaszét a török népköltészet kincsei, anélkül hogy összegyűjtőjük akadt volna, anélkül hogy az őket megillető figyelmet felébresztették volna. Igen érdemes munkára vállalkozott tehát Kúnos Ignác, amidőn figyelmét az eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörű népmesék díszes koszorújával ajándékozta meg az európai olvasóközönséget.”
1885-től öt évig Isztambulban élt. Ezen időszak alatt számos utazást tett, járt a Balkánon, Kis-Ázsiában, Egyiptomban, Szmirnában. Útjai során a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva, rendületlen szorgalommal és elhivatottsággal végezte gyűjtőmunkáját, éppolyan lelkesen jegyezte le a nyelvjárási sajátosságokat, mint az addig a tudós társadalom, illetve a szélesebb közvélemény előtt ismeretlen népköltészeti alkotásokat, valamint a népszokásokat. Ő ismertette meg a világgal például a karagöz néven elhíresült árnyjátékot vagy az ortaoyunu néven ismert népi színjátszási műfajt. De még inkább meg kell emelni előtte a kalapunkat az elképesztő mennyiségű és változatosságú népmese- és anekdotakincs összegyűjtéséért.
1893-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, emellett tagja volt több nagy tekintélyű nemzetközi tudományos társaságnak is.
1900-ban Munkácsi Bernáttal útjára indította a Keleti Szemle uralisztikai és altajisztikai folyóiratot.
Bár terepmunkára menni már nem volt alkalma, az I. világháború segítséget nyújtott ahhoz, hogy anyanyelvi beszélőktől gyűjthessen adatokat. 1915-ben Esztergomban, és a csehországi Chebben raboskodó tatár hadifoglyoktól kapott értékes anyagokat.
Rendkívüli tudását nemcsak a budapesti tanulóifjúsággal osztotta meg több mint fél évszázadon keresztül, hanem 1925-ben és 1926-ban a török kormány meghívására az isztambuli és az ankarai egyetemen is tartott előadásokat török nyelven, ezen előadásai könyvben is megjelentek, a magyar változat Tasnádi Edit fordításában, A török népköltés címen.
Tasnádi Edit értékelése szerint: „Törökországban valóban méltán ismerik a szakemberek (sőt a művelt nagyközönség is) Kúnos nevét, hiszen népi irodalmuk felfedezőjét tisztelhetik benne. […] Kúnos a török népdalok, népmesék, népi játékok és Naszreddin Hodzsa anekdoták gyűjtésével olyan értékekre irányította a figyelmet, amelyeket a nép nyelvét durvának minősítő írástudók műveltségük magaslatairól mélyen lenéztek, tegyük hozzá: nem is ismertek.”
1945. január 12-én hunyt el Budapesten, bombatámadás áldozata lett.
A szerző Tóth Zsolt, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.
Borítókép: Kúnos Ignác portréja (Forrás: Igyic.hu)
