– A fél világot bejárta balettművészként, a Szlovén Nemzeti Színház után a tengerentúlon, Orlandóban is nagy sikere volt, végül a Magyar Állami Operaház színpadán állapodott meg. Mi vitte végül a színfalak mögé, színpadról a kamera mögé?
– Valahogy mindig is azt éreztem, hogy a klasszikus balett nekem nem elég. Tudtam, hogy van még valami, amit szeretnék megmutatni, csak egy másfajta szemszögből. Amikor fotózni kezdtem, rájöttem, hogy a fotográfia számomra egyfajta médium, amelyben meg tudom mutatni mindazt, amit a táncművészetben nem lehet ebben a formában átadni. Az első, amatőr képeim Amerika után készültek 2013-ban, egy lelki krízis kellős közepén.
– Ezek szerint kezdetben a terápia jegyében kattintgatott?
– Abszolút, minden egyes kattintás olyan volt, mintha a lelkem térképét fedeztem volna fel, segített kiutat találni a sötétből. Ott fotózom, ahol a szépség mellett mögöttes tartalmat is látok. Ez lehet a fény játéka, az épületek és a benne rejlő szögek, vagy egy balettművész mozgása.
Az, hogy a szem a lélek tükre, számomra nem egy elcsépelt mondás, hanem azt jelenti, hogy amikor a fényképezőgépet felemelem, egy dimenziókaput, „féreglyukat” nyissak a lencse és az emberi lélek között.
Ezek a lenyomatok olyan érzelmi töltéssel bírnak, amelyek visszavezetnek minket önmagunkhoz, segítenek kapcsolódni önmagunkkal és a mindenséggel.
– Mi, illetve ki hatott a fotóművészetére?
– Egykori balettmesterem, Fodor Gyula szavai nemcsak a karrieremet, de a munkához való hozzáállásomat is megalapozták. Tizenegy éves voltam, amikor azt mondta, vagy elkezdek dolgozni, vagy rövidesen elbúcsúzhatok a balettől. Átfordult bennem valami, és attól a naptól kezdve keményen dolgoztam. Missziómmá vált, hogy a közönséggel kapcsolódni tudjak és megteremtsem azt az energiát, ami életre kelti a darabot a színpad mellett a lelkekben is. Művészként nekem lehetőségem van erre, és egyben felelősségem is, hogy az emberek ne eltemessék, hanem megélhessék a fájdalmaikat, az örömeiket egyaránt. A fotózásban ugyanezt keresem. Emlékszem, egy szabadtéri színpadon bámultam az eget, és azelőtt még sosem éreztem azt a jelenlétet, az itt és most hatalmát, mint akkor. Tényleg egy voltam a mindenséggel, azzal az egyetlen pillanattal. A képeim készítésekor is ezt az érzést keresem: hogy eggyé váljak egyetlen momentummal, megörökítsem és az emberek felé közvetítsem azt.
– Milyen kihívásokkal kell szembenéznie, mint kezdő alkotónak?
– Talán a legnehezebb, hogy nagyon telített ez a szakma, emiatt egy művész ma már nem teheti meg, hogy menedzsment nélkül maradjon. Bevallom, nekem is van, mert azt éreztem, hogy szükségem van valakire, valakikre, akik segítenek, hogy fókuszált maradjak, és ne vesszek el a művészet végtelen lehetőségeiben. Ugyanis a másik kihívás, amivel szembe kellett nézzek, az önmagam, a balett világából a kamera mögé kerülni egészen más, a menedzsmentem mutatott rá arra, hogy a sok-sok színpadon eltöltött év érték és áldás, amelyet a munkáimban, a fotózás során felhasználhatok.
– Milyen stílusjegyeket, kompozíciókat kedvel?
– Nagyon szeretem a kontrasztot, a fekete-fehér, az éles és az életlen játékát. A világ, a napjaink, és valójában az egész univerzuma fény és a sötétség örök játéka, rosszabb esetben pedig harca. A rendszer és a rendezettség, valamint az absztrakt vonalak is közel állnak hozzám, hiszen szeretek valamit felépíteni és adott esetben lebontani.
– Talán tévedek, de az épületfotóin ugyanazt a fegyelmezettséget, kontrollt és rendezettséget látom, mint ami egyébként a balettra jellemző. Ez véletlen vagy tudatos egybeesés?
– Erre még sosem gondoltam így, de azt hiszem, igaza van! Talán ennek a fegyelmezettségnek valóban a balett az eredője. Gyerekként egyébként nagyon impulzív voltam, borzasztó érzékenyen reagáltam minden kritikára, ami engem vagy a családomat illetett. Édesapám hajózott, sokat volt távol, ami nagyon nehéz volt, édesanyám egyedül nevelt mindhármunkat, úgy éreztem, nekem kell oltalmaznom a családomat, és ezt meg is tettem a magam eszközeivel.
A tánc megtanított arra, hogyan kezeljem ezeket az indulatokat, hogyan tudom megfordítani ezt az energiát, és a fájdalmat erővé kovácsolni, az érzéseket átformálni. Az évek alatt rutinná vált, hogy a nehézségeimet ezzel a kontrollal kezelem. A képeimben valóban egyszerre van jelen a fegyelem, a kontroll, de ha elmélyedünk, megannyi érzelem és szenvedély is fellelhető bennük.
– Az épületfotózás mellett a portré, divat és emberábrázolás is a portfólióját gazdagítja. A balett-táncosokat ábrázoló fotói olyanok, mintha mozgóképek lennének.
– A táncban hiába tökéletes valaki technikailag, ha a szívenergiája nem olyan, művészileg soha nem tud felemelkedni. Egy jó táncos képes arra, hogy a kakasülő utolsó sorában is azt érezzék, amit a színpadon. Egy balett-táncos pillanatait elkapni valóban olyan, mintha a teret akarná az ember befogni, lehetetlen, a táncos mozgása él tovább a fotókon. Amikor balettművészként a színpadra álltam, mindig ezt az érzést igyekeztem átadni: hogy kapcsolódhassak a közönséggel. Most a fotóimon is ezt keresem, hogy aki a képeimet meglátja, azt szíven találja. Ez segített például legutóbb ahhoz, hogy a menedzsment közbenjárásával fotóimat kiválasszák több új, budapesti luxusingatlan-projektbe, hiszen az alkotásaim (a klasszikus környezeten túl) jól illeszkednek a mai modern terekbe is.
– Van olyan helyszín, ahová szívesen visszatérne fotózni?
– Van, bizony, az Eiffel Műhelyház. Ez a hely megtestesíti azt, amire egy művésznek szüksége van, a tér. Egy társulati megnyitónk volt ott, és amikor beléptem oda, azt éreztem, hogy minden részletében el szeretnék veszni.
– Mire a legbüszkébb eddig?
– Nagy megtiszteltetés volt, hogy 2018-ban az Operaház New York-i turnéja során lehetőségem volt megtekinteni az ENSZ székházát, ahol később két fotóm is felkerült a falra. Büszke vagyok arra is, hogy 2019-ben megnyertem a Fashion Street, az ArtHungry és a Bartók Béla Boulevard összefogásában meghirdetett Tales / Art / Fashion fotóművészeti pályázatát. De sokat jelent az is, hogy 2022-ben Londonban állítottam ki a Holy Art Galleryben, valamint a South Kensington Michelin-ajánlással rendelkező éttermében is. Szerencsére azóta is szép számmal érkeznek a különböző felkérések és megkeresések, amelyekből szintén azt érzem, hogy jó irányba haladok.
– A mesterséges intelligencia hogyan hat a művészetére?
– A Covid-járvány után és a jelenleg zajló háborúk miatt különleges művészeti elmozdulást élünk meg. Az emberi traumák feldolgozásában minden művészeti eszköz segítségére lehet a világnak. Ilyen a mesterséges intelligencia (MI) is, amelyet elképesztő izgalmasnak látok, tele olyan lehetőséggel, ami bevallom, engem is hívogat. Mondok egy példát: lehet, hogy valaki nem tud festeni, de a mesterséges intelligencia által mégis lehetősége van kifejezni az érzéseit, akár a vásznon keresztül. Például leírja, milyen veszteség érte, az MI által pedig ez egy vásznon is megjelenik. Hihetetlen, hogy ami gondolatban megszületik, azt a mesterséges intelligencia megfesti számunkra.
– Nyit a festészet felé is?
– Egyelőre csak a magam szórakoztatására, de igen, nagyon vonz a mesterséges intelligencia és a festészet egyvelege. Meglátjuk, mi lesz. A művészet számomra olyan, mint a víz, éltet és mindig megtalálja a maga útját.
– A fotózás mellett egy másik missziója is van, az oktatás. Biatorbágyon nemrég indult el a balett oktatása. Már látni, hogy ki az, akihez nagy reményeket lehet fűzni?
– Óvodáskorban még nem az a fontos, hogy valaki milyen karriert járhat majd be. Azt lehet ugyan látni, mennyire hajlékony vagy kötött valakinek az izomzata, ám arról korai és talán felesleges is beszélni, hogy vajon mekkora karriert futhat majd be. Azt tudom kiszűrni, hogy ki az, aki biztos családi háttérrel rendelkezik, és látni azt is, ki az, aki nehéz (anyagi vagy más) élethelyzetből jön. Sokaknak a balettközösség az első családjuk, ezért fontos, hogy nekik adjak valamit, amiben fel tudnak szabadulni, amiben ők ki tudnak teljesedni, és azt érezzék, ez a közösség lehet az ő családjuk, amely megtartja őket.
– Van esetleg valami, amit a mestereivel ellentétben másképp csinál?
– A táncosszakma arról szól, hogy egészen pici kortól kezdve a tükörben azt nézzük, hogy a kis lábujjunktól kezdve a fejünk búbjáig, minden tökéletesen álljon.
Misszióm, hogy mielőtt még ezt megtanulná egy gyermek, előtte megtanítsam valami még fontosabbra: a légzésre.
– Miért fontos a légzés?
– A muzikalitás, a hajlékonyság mellett a légzés minden táncnak az alapja. A jó légzés segít abban, hogy a testtudatunk felébredjen. Egészen más eredményeket lehet elérni, ha valaki ezt megtanulja és tudatosan figyel rá. A légzés helyes technikájának elsajátítása segít, hogy visszataláljunk a nyugalomra és a belső békére, legyen szó bármilyen nehézségről. Szeretném megtanítani azt is, hogy a művészet lehetőséget ad arra, hogy az életben adódó nehézségeket feldolgozzuk általa. Ha egészen kis korban kialakul, hogy az érzéseinket – mindegy, hogy az jó vagy épp rossz – át tudjuk ültetni a táncba, az hatalmat ad, hiszen nem eltemetjük, hanem megéljük, majd elengedjük a fájdalmainkat. A balett történetei segítenek abban is, hogy felnyissák bennünk azokat az elzárásokat, amelyeket eltemettünk. Csak így lelhetünk végül békére.
