– A fél világot bejárta balettművészként, a Szlovén Nemzeti Színház után a tengerentúlon, Orlandóban is nagy sikere volt, végül a Magyar Állami Operaház színpadán állapodott meg. Mi vitte végül a színfalak mögé, színpadról a kamera mögé?
– Valahogy mindig is azt éreztem, hogy a klasszikus balett nekem nem elég. Tudtam, hogy van még valami, amit szeretnék megmutatni, csak egy másfajta szemszögből. Amikor fotózni kezdtem, rájöttem, hogy a fotográfia számomra egyfajta médium, amelyben meg tudom mutatni mindazt, amit a táncművészetben nem lehet ebben a formában átadni. Az első, amatőr képeim Amerika után készültek 2013-ban, egy lelki krízis kellős közepén.
– Ezek szerint kezdetben a terápia jegyében kattintgatott?
– Abszolút, minden egyes kattintás olyan volt, mintha a lelkem térképét fedeztem volna fel, segített kiutat találni a sötétből. Ott fotózom, ahol a szépség mellett mögöttes tartalmat is látok. Ez lehet a fény játéka, az épületek és a benne rejlő szögek, vagy egy balettművész mozgása.
Az, hogy a szem a lélek tükre, számomra nem egy elcsépelt mondás, hanem azt jelenti, hogy amikor a fényképezőgépet felemelem, egy dimenziókaput, „féreglyukat” nyissak a lencse és az emberi lélek között.
Ezek a lenyomatok olyan érzelmi töltéssel bírnak, amelyek visszavezetnek minket önmagunkhoz, segítenek kapcsolódni önmagunkkal és a mindenséggel.

– Mi, illetve ki hatott a fotóművészetére?
– Egykori balettmesterem, Fodor Gyula szavai nemcsak a karrieremet, de a munkához való hozzáállásomat is megalapozták. Tizenegy éves voltam, amikor azt mondta, vagy elkezdek dolgozni, vagy rövidesen elbúcsúzhatok a balettől. Átfordult bennem valami, és attól a naptól kezdve keményen dolgoztam. Missziómmá vált, hogy a közönséggel kapcsolódni tudjak és megteremtsem azt az energiát, ami életre kelti a darabot a színpad mellett a lelkekben is. Művészként nekem lehetőségem van erre, és egyben felelősségem is, hogy az emberek ne eltemessék, hanem megélhessék a fájdalmaikat, az örömeiket egyaránt. A fotózásban ugyanezt keresem. Emlékszem, egy szabadtéri színpadon bámultam az eget, és azelőtt még sosem éreztem azt a jelenlétet, az itt és most hatalmát, mint akkor. Tényleg egy voltam a mindenséggel, azzal az egyetlen pillanattal. A képeim készítésekor is ezt az érzést keresem: hogy eggyé váljak egyetlen momentummal, megörökítsem és az emberek felé közvetítsem azt.