– Még sosem jártam korábban olyan kiállításmegnyitón, amelynek egy étterem adott otthont és ahol a tárlatvezetés a vacsorázó vendégek között zajlott. Izgalmas volt látni, hogy a rendszeres galérialátogatók mellett így azok is részesei voltak az eseménynek, akiktől eddig távol állt a művészet bármely formája.
Kosztyu Marianna: A The ArtSommelier különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem egy állandó, fix galériában állítjuk ki a művészeink alkotásait: amolyan utazó galériánk van, ami azt jelenti, hogy Budapesten, vidéken és külföldön is olyan helyek – luxushotelek, elegáns éttermek, magánklinikák és egyéb intézmények – tulajdonosai keresnek meg minket, ahol örömmel látják a művészetet és üres falaik „felajánlásával” támogatják a művészeket.
Bányai Zsuzsanna: Bár sokszor nem könnyű, de azzal, hogy nem egy állandó galériában vagyunk jelen, sokkal több játékosságra van lehetőségünk: megtalálni a tökéletes helyszínt és üres falakat a művészeinknek, megteremteni egy lazább, közvetlenebb közeget, amely a „kívülállókat” is megszólítja. Hiszen nézzünk csak körbe: itt vagyunk egy étteremben, a falain fantasztikus művekkel, amelyeket mintha ide terveztek volna. A művészet belesimul, részévé válik egy teljesen hétköznapi helyzetnek, ezáltal azokhoz is eljut, akik nem járnak galériákba. Olyan közönséget építünk, ahol a műkedvelők mellett azok is komfortosan érzik magukat, akik korábban kulturális eseményeket maximum Facebook-hirdetéseken láttak.
A The ArtSommelier tehát egyfajta hídként is funkcionál; nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a kiállításokon egyre többen vannak olyanok is, akik „kívülről” érkeztek és most ízlelgetik a művészet vagy a kultúra izgalmas világát, mégsem feszengenek azok között, akik évtizedek óta műgyűjtők és rendszeres galérialátogatóként vannak már jelen.
– Önök is „kívülről” kerültet a művészet vonzáskörébe?
K. M.: Több mint tíz éve már annak, amikor Weiler Péter képzőművész megkért, hogy segítsem őt az értékesítésben, holott már akkor is egy ismert művész volt, de mint a legtöbb alkotó, ő sem szeretett a pénzzel foglalkozni. Bár közgazdászként végeztem, először ódzkodtam, másfelől azonban vonzott is a művészvilág, így igent mondtam. Az én történetem innen indult.
B. Zs.: Ami engem illet, ezelőtt hosszú éveket töltöttem el banki asszisztenciában, majd külgazdasági és kulturális ügyekkel foglalkozó diplomataként külföldön. Kezdetben csak a külképviseleti teendők mentén, egy-egy magyar termék értékesítése vagy magyar művész külföldi bemutatása kapcsán kerültem kapcsolatba a művészvilággal, mígnem egy nap felhívott Marianna, hogy kísérjem el az Art Baselre. Ez a sima baráti út aztán elindította a közös munkakapcsolatunkat is. Ezután minden évben ott voltunk Bázelben, ahol mint a jó diákok, minden kiállítást és kísérőrendezvényt körbejártunk, figyelemmel kísértük az aktuális tematikát és hogy milyen trendek zajlanak a művészvilágban.
– Milyen művészkörrel dolgoznak együtt és hogyan zajlik a „szelektálás”?
K. M.: Úgy alakult, hogy szinte sosem mi keressük meg a művészeket. Hiszen hiába tetszik valakinek a munkája, mi nem tudjuk őt arra motiválni, hogy akarja a menedzsmentet, neki kell elszánnia magát, és ha ez megvan, rajtunk nem fog múlni a sikere. Abszolút szájhagyomány útján jutnak el hozzánk a művészeink és a vevők is, ez ilyenformán egy zárt világ. A művészeti menedzsment számunkra nem egy béklyó, amitől nem tud szabadulni egy művész, sokkal inkább egy olyan folyamat, mint például a madarak repülése: amikor már megtanulták, mit hogyan kell csinálni, dönthetnek úgy, hogy maradnak a fészek közelében, de úgy is, hogy ezután szabadon szárnyalnak tovább.
Weiler Péter volt az első képzőművész, akivel együtt dolgoztam (és dolgozunk a mai napig). Ő az egyik legismertebb magyar kortárs művész és büszkék vagyunk rá, hogy továbbra is tudunk együtt gondolkozni. Menedzseljük Pol Kurucz fotó-és digitális művészt, aki ma már világméretű kampányok art directora, extravagáns képei pedig összetéveszthetetlenek és a világ minden táján népszerűek. A különleges és egyedi anyagokkal, textúrákkal dolgozó Olya Tereschuk képzőművész szintén a csapatunk tagja, csakúgy mint Ábrahám Anna, akit az egyik legtehetségesebb fiatal kortárs festőművésznek gondolunk. Kőrösi András (Pixelszobrász) digitális képalkotó művész (aki mellesleg az ország egyik legjobb operatőre), Marek Zoltán (Marek) fotóművész, az „urban photography” szakértője és Darab Dénes (Denis Piece) fotóművész, egykori profi balettművész szintén a mi segítségünkkel bontogatja szárnyait a művészvilágban.
– Milyen a művészeti színtér hazánkban?
B. Zs.: Budapesten minden napra jut számtalan kulturális esemény, ami követhetetlen szinte, de nagyjából ugyanazokat az arcokat látni minden alkalommal. Más nagyvárosok, így például Debrecen nagyon színes, abszolút élen jár a művészetben és kultúrában is, de jó példa lehet Pécs és Szeged is, nyáron pedig a Balaton környéke az, ami izgalmas lehetőségeket rejt magában.
– A gyűjtők körére is igaz, hogy ugyanazok az arcok vannak az aukciókon? Mi alapján lesz valaki műgyűjtő?
B. Zs.: Ha egyszer valaki részt vesz egy aukción és elkezd licitálni is, onnantól nem igazán van megállás. Sokan csupán az izgalom miatt, de vannak olyanok is, akik komolyan átgondolt befektetési szándékkal emelik a tárcsákat.
Van, ahol generációról generációra száll ez a hagyomány és a családi gyűjteményt gyarapítják tovább új kincsekkel. Az biztos, hogy manapság trendi is lett gyűjteni, művészettel foglalkozni.
Én személy szerint nem befektetésként tekintek egy-egy műre: bár van egy-két olyan képem, ami nincs feltéve a falra, nem az a vásárló vagyok, aki becsomagolva, a raktárba téve gyűjti képeket. Akkor vásárolok, ha megfog valami az alkotásban, és jó érzéssel tölt el a látványa; nem teszek mögé filozofikus magyarázatot.
– Az átlagember még manapság is hajlamos sztereotipizálni a művészvilágot. Sokáig egy zárt, csak kiváltságosokkal teli közegként tekintettünk rájuk. Jellemző ez a misztikum manapság is?
B. Zs.: A misztikum fontos eszköze a művészetnek, ugyanakkor ma már csak néhány ember fejében él az a nézet, hogy egy galériába kizárólag műgyűjtő, szakavatott vagy csak felvágni akaró emberek járnak. A valóságban ugyanis abszolút laikusként, műkedvelőként, a gyerekeinkkel vagy akár a kutyánkkal is bátran elmehetünk egy-egy tárlatra. Igaz, van egy állandónak mondható társaság, akik szinte bérletesek és jelen vannak minden megnyitón, de nálunk például azok is bevonódnak egy-egy tárlatvezetésbe, akik épp csak vacsorázni vagy randevúzni jöttek, és véletlenül belecsöppentek a kulturális forgatagba. Éppen az a célunk, hogy a karnyújtásnyira lévő képzőművészeti alkotások beilleszkedjenek akár teljesen hétköznapi szituációkba is.
– Mi az, amit először tanácsolnak egy fiatal alkotónak? Milyen kihívásokkal kell szembenéznie ma egy művésznek?
K. M.: Sokkal több a művész, mint amennyit a galériák „elbírnak”, valamint a pályakezdő művészekre általában kevésbé nyitottak. Mi amolyan hídként vagyunk jelen ezeknek az alkotóknak az életében: megkeressük a hozzájuk leginkább illő teret és falakat, és persze segítünk az árképzésben is, hiszen a legtöbb alkotónak túlzottan optimista vagy pesszimista gondolatai vannak a saját művei értékéről. A közös munka felépítése minimum három év, de megéri: sokan lettek sikeresek már mellettünk. Megtanítjuk őket arra is, mit szabad és mit nem szabad. Például: karitatív cselekedet kivételével nem adunk ajándékba képet, vagy nem adunk csak azért valakinek óriási kedvezményt, mert valahonnan ismerjük. Ezt olykor nem könnyű elfogadnia a művészeinknek, hiszen nyilván vágynak arra, hogy eladják a munkáikat, de utólag mindig kiderül, hogy megéri várni, és megbecsülésben, valamint anyagilag is megtérül, ha magasra teszik a saját értéküket.
Megmutatjuk a közönségnek, hogy a fiatal művészeink is képesek arra, hogy nem csak az erre kijelölt helyeket – galériákat, múzeumokat – tudják ők jól uralni, hanem azok falain kívül is sikeresek lehetnek.
Hosszú távú tervünk az, hogy létrehozzunk a kortárs magyar képző- és fotóművészeknek egy olyan közösségi alkotói és kiállítói teret, ahol nyugalomban, egymást is inspirálva tudnak alkotni. Szerencsére látunk már ezekre jó példákat itthon, de szokásunk szerint, szeretnénk majd ebbe is egy-egy csavart belevinni.
– Hogyan változik, fejlődik a művészet most, hogy a mesterséges intelligencia lassan az életünk minden területét átszövi? Miben érezhető a legnagyobb változás és kell-e tartaniuk ettől a művészeknek?
B. Zs.: A mesterséges intelligencia és annak művészetre gyakorolt hatása nagyon foglalkoztat minket is. Szerintem a kulcs az, hogy jól használjuk az új technikai lehetőségeket, ugyanakkor úgy vélem, hogy az MI nem fogja teljesen elnyomni a hagyományos művészetet. Mindig lesz olyan réteg, amely a „kézzel foghatót” preferálja majd.
K. M.: Figyelembe kell venni, hogy a mesterséges intelligencia extrém gyorsan fejlődik. A hagyományos, a digitális és a mesterséges intelligencia teremtette elemek összedolgozása olyan lehetőségeket teremt a művészetben, amit kár lenne nem kihasználni. Az alkotóknak meg kell találniuk azt az átmenetet, ami segíti a munkájukat, akár úgy, hogy a művük egy részét digitálisan tervezik meg, majd ezt valamilyen eszközzel átdolgozzák és hozzáteszik azt az emberi „pluszt”, amitől élővé válik az alkotás.
– Mennyire nyitottak a hazai alkotók ezekre az újításokra?
K. M.: Bár mindenki keresi az újat, mégis kevesen vannak azok, akik teljes mértékben befogadók. Az idősebb generáció ragaszkodik a klasszikus vonalakhoz és megoldásokhoz, és nem is feltétlenül akar lépést tartani. Van, aki szépen lassan adoptálja a művészetébe és próbálja vegyíteni, megtalálni a közös pontokat. A legfiatalabbak viszont megpróbálnak csak ezzel dolgozni: a legtöbb digitális munka csak online jelenik meg. Úgy tapasztaljuk ugyanakkor, hogy a világ többi részéhez képest Magyarország el van maradva: folyamatosan tanulniuk kellene a művészeknek és be kellene kapcsolódni a nemzetközi MI-véráramba ahhoz, hogy valóban lépést tudjanak tartani. Ez egy újabb ipari forradalom, amitől félni nem érdemes, annál inkább meg kell tanulni jól (ki)használni.
Borítókép: Kosztyu Marianna és Bányai Zsuzsanna (Fotó: Jekken Péter)
