„A Lenin-fiúk utódai ma is itt állnak velünk szemben!”

Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke csütörtökön avatta újra az 1918-1919-es vörösterror áldozatainak emléket állító Nemzeti vértanúk emlékművét. A mintegy öt méter magasságú kőpillér tetején egy — honfoglalás kori motívumokkal díszített — kőkoporsó nyugszik. A pillér előtt Hungária női alakja, hátoldalán egy sárkánnyal küzdő férfialak áll. Az emlékművet 1945-ben — egy előre megszervezett akció során — ledöntötték, talapzatát szétverték. A Nemzeti vértanúk emlékművét korabeli fotók alapján Elek Imre szobrászművész alkotta újra. Az V. kerületi Vértanúk terén megtartott ceremónián a keresztény történelmi egyházak képviselői megáldották a szoboregyüttest, és imát mondtak az áldozatokért. Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija röviden szólt arról is: a Tanácsköztársaság az ezeréves magyar történelem első olyan eseménye volt, amelyben Istent deklaráltan megtagadták. Az eseményen mások mellett részt vett Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Judit igazságügyi miniszter, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke és Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke. Az alábbiakban Kövér László beszédét változtatás nélkül közöljük.

Kövér László ünnepi beszédében párhuzamot vont a múlt és a jelen romboló erőinek működése között Fotó: Szigetváry Zsolt Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Tisztelt miniszterelnök úr,

tisztelt egyházi és világi elöljárók!

Emlékező honfitársak!

„Ennek így kellett történnie” – a krónikások szerint 1918. október 31-én ezek voltak a gyilkosai fegyverei előtt álló Tisza István miniszterelnök utolsó szavai. Mire gondolhatott élete utolsó pillanataiban a meggyilkolt miniszterelnök? Utolsó szavait kételyt kifejező képzeletbeli kérdőjel, bizonyosságra utaló felkiáltójel vagy netán beletörődésre utaló három pont zárhatta? Egyéni balsorsa vagy egy magyar közösségi végzet érte utol Tisza Istvánt százegy esztendővel ezelőtt?

Soha nem fogjuk megtudni, hogy az áldozat mire gondolt, azonban egy évszázad távlatából és tapasztalatából mi, mai magyarok azt már tudjuk, hogy a sorsfordító 1918–1919-es esztendőkben – Tisza István tragédiáján keresztül is – nem a balsors, a kikerülhetetlen végzet érte utol hazánkat, hanem másvalami. Egy következmény.

A Tisza István miniszterelnök meg­gyilkolásával színre lépő új hatalom – amely aztán 1919. március 21-én teljesedett ki és mutatta meg szörnyűséges igazi arcát – nem pusztán a háborús vereség következménye, és különösképpen nem hazai etnikai vagy vallási csoportok üzelmeinek a műve, miként azt némely leegyszerűsítő, általánosító és tragikusan félrevezető magyarázatok láttatni akarták.

Ami abban a százharminchárom napban történt, az egy tragikus magyar polgárháború következménye volt. Egy olyan polgárháborúé, amelyet magyar földön született, magyar anyanyelvű, többnyire magyar nevet viselő emberek vívtak nemzettársaik ellen. Egy olyan polgárháborúé, amelyben az Istent, a hazát, a nemzetet és a családot – igen, a családot is, egyáltalán: az embert emberhez fűző minden érzelmi, erkölcsi köteléket – tagadó emberek kíséreltek meg leszámolni az istenhívő, hazaszerető és a nemzetet szolgáló, életüket több ezer éves civilizációs parancsokhoz igazítani törekvő honfitársaikkal.

Az istentelenséget vallók, akik csak önmagukban hisznek, kezet emeltek azokra, akik abban hittek, hogy saját emberi létük fölött van egy teremtőerő. A világfiak, akik számára a nagyvilág otthontalan tágassága mindig vonzóbb volt, mint a saját szülőföldjük, kezet emeltek a hazafiakra, azokra, akik számára a szülőföld, a haza jelentette az egyetlen helyet a nagyvilágban, ahol otthon lehetnek.

Kövér László ünnepi beszédében párhuzamot vont a múlt és a jelen romboló erőinek működése között
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

A nemzetköziséget hirdetők kezet emeltek a nemzet mellett jóban-rossz­ban kitartókra; azaz akik számára a magyar ügy mindig érdektelen, sőt mindig tehertétel volt, rátámadtak azokra, akik úgy gondolták, hogy számukra a nemzet közössége a legfontosabb erőforrás és egyben az egyetlen létesélyük is. Ebben a polgárháborúban a fizikai erőszak kezdőlövését ugyan Tisza István gyilkosai adták le, de ez a polgárháború nem 1918. október 31-én kezdődött, és 1919. augusztus 1-jén nem is ért véget.

Ez a keserves polgárháború szellemi erőszaktétellel kezdődött, még valamikor a XIX. század második felében. 1918–19-ben már vérbe torkollott, majd – mint egy véráramban szétterjedő kígyómarás – végigkísérte a XX. századi magyar történelmet. A mi XXI. századi időnkben is itt van velünk, hosszú ideje ugyan éppen vértelenül, de változatlanul mérgezőn kísérti a jelenünket és jövőnket egyaránt.

Tisztelt emlékező honfitársaink!

Kossuth Lajos 1851-ben még ezt írta: „nálunk nincs szükség a szocializmusra és kommunizmusra, két olyan dologra, amelyekről bármennyit is tanulmányoztam őket nem nyertem tiszta képet. […] Nekünk magyaroknak semmi közünk nincs ezen tanhoz, mert nincs rá szükségünk.”

A XIX. század derekán ez minden bizonnyal így is volt, Kossuth pontosan ismerte a nemzetét. Ám a vérbe fojtott 1848–49-es szabadságharc után a magyarság védtelenné vált: nemcsak katonai, nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is. Nemzetünk akkor nemcsak fizikai és politikai önvédelmi képességét veszítette el, hanem a szellemit is.

Így történhetett meg például az a jellemző eset, hogy egy 1858-ban, 22 esztendősen hazánkba érkezett külföldi fia­talember, aki ugyan nem tudott magyarul, három esztendő múlva már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd pedig a magyar nyelv finnugor eredetéről szóló dogma megalapozója lehetett. Egy tudóstársának – mellesleg – úgy fogalmazott, hogy „az ember könnyen elveszíti kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nyelv kutatása”.

Szerencse, hogy a magyarok a nyakukra küldött kultúrügynökök kitartó erőfeszítései dacára sem veszítik el sem az anyanyelvüket, sem az életkedvüket a saját hazájukban.

A magyar történetírás, az eszmetörténet és különösképpen a sajtótörténet művelőinek feladata volna, hogy pontosan bemutassák, hogy a szocializmus és a kommunizmus tanai a XIX. század második felében miként szivárogtak be hazánkba, miként törtek utat maguknak, milyen eszmei kölcsönhatásba léptek a korabeli liberális materializmussal, és a XX. század elejére miként fecskendezték bele a szellemi erőszak mérgét a magyar társadalomba.

A nemzet vértanúinak emlékműve előtt kegyeletsértő lenne nevesíteni a szellemi vagy fizikai erőszaktevőket, de gondolkodásukat felidézni kötelességünk, mert csak így érthető meg az utókor számára az a polgárháború, amely 1918–1919-ben elemésztette azon mártírjaink életét is, akik előtt ma tisztelgünk.

A fizikait előkészítő szellemi erőszak talán első puskalövését már 1901-ben, egy nagy tekintélyű jogászprofesszor adta le a pesti jogi karon, aki így szólt a magyar diákjaihoz: „Az én célom az, hogy az önök szívéből az olyan kicsinyes fogalmakat, mint haza, nemzet, kiirtsam.”

Egy másik szellemi terroristának, a korabeli magyar irodalmi életre évtizedekig nagy befolyást gyakorló, 1908-ban induló folyóirat főszerkesztőjének a jelszava volt: „a múlttal szemben egyedüli kötelezettségünk az, hogy lerázzuk magunkról”.

A társai által világhírűnek mondott marxista filozófus – aki a XX. században évtizedeken keresztül nyomorította a magyar tudományosságot – már fiatalkorában arról elmélkedett, hogy „a lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség, […] nem egy mesterséges kényszert, hanem a Ne ölj abszolút parancsát kell megszegni”. 1919-ben kulturális népbiztosként ugyancsak ő dolgozta ki a kulturális terrorizmus intézkedési programját. Ennek keretében az iskolában a monogámia idejétmúltságára, a középosztálybelinek mondott erkölcsi értékek elavultságára akarták nevelni a magyar tanulókat, mert a filozófus hitt abban, hogy a szexuális ösztönt a forradalmi rombolás hatékony eszközeként lehet használni.

A szellem ezen és hozzájuk hasonló emberei ágyaztak meg a fizikai erőszaknak, amelynek magyarországi képviselői 1918–19-ben külföldön kiképzett és külföldről pénzelt közönséges terroristák voltak. Egy részük fehérgalléros politikai felforgató, más részük véreskezű, köztörvényes bűnöző. Körülbelül ezer ember túszul ejtette egész Magyarországot, és az addig tobzódó szellemi erőszak tömeges fizikai erőszakba torkollott.

Dühödt keresztényellenesség, buzgó internacionalizmus, heves nemzetgyűlölet, tudatos családrombolás és hazug jelszavak alatt az emberek kíméletlen kifosztása: ez volt 1919-ben a Tanácsköztársaságnak nevezett terrorképződmény, tisztelt emlékező magyarok!

E képződmény vezetői között volt, aki az uralmukat megalapozó terrort szükséges jónak, volt, aki szükséges rossz­nak és volt, aki egyszerűen csak szükségesnek tekintette.

A Teréz körút 13. szám alatti épületre, egyik rablott fészkükre ki is írták nagy betűkkel: „Politikai Terrorcsapat”. Néhány nap múlva a politikai vezetőjük kiokította őket: „A terrort nem kiírni, hanem csinálni kell!” Ezek után a korábbi névtábla helyére kiírták, hogy „Belügyi Népbiztosság politikai osztályának különítménye”, és vérszomjasan öltek tovább. Az egyik bolsevik különítményes szerint „ha az a parancs jönne, hogy apádat vagy anyádat meg kell ölni, azt is teljesíteni kell”. Egy másik szerint „ha az elvről van szó, akkor száz hulla csak nulla”.

Egy harmadik, 1919-es terrorista – aki 1953-ban majd belügyminiszter is lesz, és aki azt hirdette, hogy a proletáruralomhoz rövid távon fizikai, hosszú távon pedig szellemi erőszak szükséges – ilyen sorokat vetett papírra: „Dögölj meg apám, aki mondtad: te is fulladj hisz én is fulladtam. Dögölj meg anyám! Aki mondtad, az életem a zúzott szüzességed köszönése kell legyen […] elhivattunk végre is visszaütni, akár apánkat meg anyánkat gyilkolni, és vérünket vérrel hegeszteni könyörtelen örömmel.”

1919 júniusában a terroristák igaz­ságügyinek csúfolt népbiztosa így fogalmazott: „A proletárdiktatúra diktatúra azért, hogy a szocializmus gondolatait terjessze. A forradalom terror nélkül lehetetlen, a proletárdiktatúra ezért is él a terror fegyverével.”

Az 1919-es magyarországi bolsevik puccs végrehajtói, amikor éppen nem öltek a proletariátus nevében, akkor a proletariátus szellemi elnyomatás alóli felszabadítása érdekében intézkedtek. A vallásügyi minisztériumot átnevezték Vallásügyi Likvidáló Hivatalnak, az óvodákat átnevezték játék iskoláknak, ahol az „egoisztikusnak” nevezett családi nevelés hatásait akarták kigyomlálni a gyerekekből azért, hogy minél előbb leszoktassák őket például a magántulajdonról; az oktatási tantervekből kiirtották a „nemzet” szót, mert szerintük csak a proletár nép létezik; a közoktatás alapelvévé a nemzetköziséget tették, mert – mint a Néptanítók május 8-i számában írták – „a hazafias szellem volt az a méreg, amellyel a történeti és társadalmi igazságokat meghamisították”. A közoktatásban a magyar történelmet és a magyar irodalmat mint önálló tantárgyakat felszámolták, és a nemzeti színű lobogót mindenhol kötelezően vörös zászlóra cserélték. Közellenségnek titulálták a polgári művészetet, és szembehelyezték vele az úgynevezett „progresszív” művészetet – bármit is jelentsen az –, színházakat kommunizáló bizottságot szerveztek, és négy nappal hatalomra jutásuk után betiltották a keresztény és konzervatív lapokat, csak a bolsevik újságok és a rezsimet kiszolgáló bulvár szennylapok maradhattak meg. 1919. június 11-i számában az Ember című lap így rögzítette a tényeket: „A túlnyomó többség az újságírók között szolgálatra készen üdvözölte az új rendet. […] Az újságírók szabadszervezete mélyen szocialista lelkesedéssel és rajongással járt elől a forradalmi akciókban.” Korabeli elemzők szerint a magyar bolsevizmus egész élettana, eredete és bukása benne foglaltatik a magyarországi sajtó élettörténetében; a külföldről pénzelt magyarországi bolsevizmus tulajdonképpen a hazai zsurnalizmus egy részének államalkotó kísérlete volt.

Az eredeti kompozíció 1934-ben
Fotó: Fortepan/Kurutz Márton

Erről a rendszerről mondta 1958-ban a kommunista minisztertanács elnöke, hogy „a Tanácsköztársaság messze­menő türelmet tanúsított az ellenségei­vel szemben. Ha hibát követett el, akkor a hiba nem az volt, hogy túl keményen, hanem hogy a kelleténél enyhébben járt el az ellenségeivel szemben.”

Erről a rendszerről írta 2010-ben egy balliberális magyarországi történész, hogy a vörösterror „progresszív volt és utópista. Egy olyan világot akart tűzzel és vassal megvalósítani, amely gyökeresen eltért minden addig létezett világtól. Ennek az emberibb világnak a víziójáért pedig akár konkrét embereket is hajlandó volt feláldozni.” Igen, jól hallották, mindezt 2010-ben írták Magyarországon.

Tisztelt honfitársaim!

Ma a politikai terror áldozataira emlékezünk. Volt miniszterelnökre és volt házelnökre, katonákra és polgári személyekre, értelmiségiekre és kétkezi munkásokra, földművesekre, férfiakra, nőkre és gyermekekre, magyarokra és mindazon zsidó, német és egyéb származású honfitársainkra, akik 1919-ben osztoztak a magyar áldozati sorsban.

Több mint félezer ismert áldozat – és ki tudja, mennyi ismeretlen van még –, akiknek az emlékét a XX. század második felét uraló kommunista hatalom igyekezett egyszer és mindenkorra eltörölni vagy befeketíteni. A nemzeti vértanúinknak 1934-ben felállított emlékművét a kommunisták 1945-ben lerombolták, majd fél évszázad múltán a posztkommunisták egy, az elődeik által kivégzett kommunista szobrával foglalták el a helyét, mérhetetlen arroganciával azt üzenve: még a kommunisták által meggyilkolt nemzeti mártír is csak az lehet, aki korábban maga is osztozott a kommunisták bűneiben. Mások számára még a vértanúk dicsősége sem jár!

A XX. századi második magyarországi kommunista uralom 1990-ben történt bukásának harmincadik évfordulójához közeledve, a rendszerváltoztatásból fakadó múlhatatlan erkölcsi adósságunk volt a Nemzeti vértanúk emlékművének újraalkotása és helyreállítása, mely adósságot ma lerovunk.

Hiszünk abban, hogy a bűnök nem akkor teljesednek be, amikor elkövetik őket, hanem akkor, amikor elfelejtik azokat. Mi, magyarok – akiket a kommunisták bűnös népnek neveztek, s akiket szellemi, politikai örököseik ma is annak tartanak – nem hagyjuk beteljesedni az ellenünk elkövetett bolsevista bűnöket.

Honfitársaim! Az 1919-ben felszínre tört véres polgárháború hazánkban más formában – szellemi és politikai küzdelemként – ugyan, de napjainkban is zajlik.

Az Istent, hazát és nemzetet tagadók 1919-ben burzsujoknak nevezték nagyapáitokat! 1956 után retrográdnak nevezték apáitokat! 1990 után mucsai­nak neveztek valamennyiünket, akik hittünk a demokrácia erejében.

Ma nacionalistának, populistának, Európa-ellenesnek, xenofóbnak, iszlamofóbnak, homofóbnak és ki tudja, még mi mindennek neveznek bennünket, csak azért, mert ragaszkodunk közösségeinkhez, kultúránkhoz, hagyományainkhoz.

Honfitársaim, ne legyenek kétségei­tek! Ha engeditek nekik, visszatérnek, és meg fogják bélyegezni a gyermekei­teket és az unokáitokat is! A Lenin-­fiúk utódjai ma is itt állnak velünk szemben, és – egyelőre még csak a virtuális világban – ott folytatják, ahol a Szamue­lyk és Csernyk száz éve abbahagyták.

Az 1919-es magyarországi polgárháborúban gyökerező XXI. századi szellemi és politikai küzdelmeket azonban nem azzal nyerhetjük meg, ha nagyobb ütést mérünk a velünk szemben állókra, mint amekkorát kapunk tőlük.

Szükséges, de nem elégséges, hogy országunkban a választópolgárok 1990-ben nemcsak a kommunista korszakot, hanem 2010-ben a posztkommunista korszakot is demokratikus módon le tudták zárni.

Ezt a küzdelmet Magyarország véglegesen csak akkor nyerheti meg, ha a velünk szemben állók megtapasztalják, hogy a külföldről pénzelt istentelenséggel, hazaárulással és nemzettagadással Magyarországon soha többé nem lehet többséget szerezni!

Az előttünk álló küzdelmeket a magyarság csak akkor tudja megnyerni, ha a demokrácia eszközrendszerével meg tudunk őrizni egy olyan cselekvőképes politikai többséget, az igazságosság erejével fenn tudunk tartani egy olyan társadalmi többséget, és a szellem erejével biztosítani tudunk egy olyan erkölcsi többséget, amely az istentelenekkel, a hazaárulókkal és a nemzettagadókkal szemben meg tudja védeni önmagát, nemzetét és a hazáját.

Pál apostollal valljuk, hogy mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk! Erre kötelez bennünket az elődeink áldozata és az utódaink reménysége.

Köszönet az adófizető polgároknak és mindenkinek, akinek munkája által mára újjászülethetett és visszakerülhetett a helyére az 1918–1919-es Nemzeti vértanúink emlékműve!

Kegyelet az áldozatoknak, hála a hősöknek! Isten óvja és segítse Magyarországot! Adjon mindannyiunknak erőt, kitartást és bölcsességet, hogy ebben eszközei lehessünk!

Kövér László, 2019. október 31.