Az „ideiglenes” megszállás vége

1944. március 19. óta először adatott meg, hogy Magyarország területén ne állomásozzon idegen haderő.

1991. június 19-én az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka is elhagyta hazánkat. 1944. március 19. óta először adatott meg, hogy Magyarország területén ne állomásozzon idegen haderő, közel ötven év után visszanyertük teljes szuverenitásunkat. Az országgyűlés 2001-ben emléknappá nyilvánította június 19-ét, és a hónap utolsó szombatját kinevezte a magyar szabadság napjának.

A Vörös Hadsereg 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között kiűzte hazánk területéről a német haderőt. A megszállók kicserélődtek. A világháborút követő békeszerződések aláírásáig a szovjet hadtest a Szövetséges Ellenőrző Bizottság keretében állomásozott hazánkban, és nyújtott segítséget a kommunista párt korlátlan hatalmának kiépítéséhez. A párizsi béke aláírása után a szovjetek arra hivatkozva tartották haderejüket Magyarországon, hogy ezzel utánpótlási útvonalat biztosítanak az osztrák megszállási területek felé. 1955-ben, az osztrák államszerződés aláírásával ez az indok is megszűnt, félreérthetetlen lett mindenki számára: a szovjetek nem szándékoznak elhagyni a térséget, az 1945-ben elfoglalt területeket a birodalom részének tekintik, és a status quót a nyugati nagyhatalmak is tiszteletben tartják. Hiába hozták létre a Varsói Szerződést 1955-ben, a dokumentum nem adott jogi keretet a megszállás fenntartására, ugyanakkor 1957 májusában – okulva az 1956-os forradalom erejéből – Kádár János kormánya egy törvényerejű rendeletben biztosította a szovjetek jelenlétét. Ez a szabályozás lett később a csapatkivonásokra vonatkozó tárgyalások kiindulópontja.

A nyolcvanas évek közepére a szovjet birodalom megroppant, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csapataival a szatellitállamok belügyeibe már nem fog beavatkozni. 1988. december 7-én az ENSZ Közgyűlésén Mihail Gorbacsov bejelentette, hogy a Szovjetunió 1991-ig 25 százalékkal fogja csökkenteni a megszállási övezetekben állomásozó haderejét. Ezt követően a magyar kormány puhatolózó megbeszélésekbe kezdett a moszkvai vezetéssel, és 1989-ben több ellenzéki megmozduláson is elhangzott a szovjet csapatkivonásra vonatkozó követelés: március 15-én Cserhalmi György olvasta fel a 12 pont egyikeként, június 16-án pedig Orbán Viktor követelte a megszálló csapatok azonnali távozását hazánkból.

A rendszer bomlása felgyorsult, 1989. október 23-án kikiáltották a köztársaságot. A körülményekhez alkalmazkodva Németh Miklós kormánya 1990 januárjában felszólította a szovjeteket csapataik kivonására, március 10-én pedig aláírták azt a megállapodást, melyben a megszállók vállalták, hogy 1991. június 30-ig elhagyják Magyarország területét. Végül néhány nappal korábban sikerült az utolsó, idegen katonákat szállító vonatszerelvénynek is átlépni a szovjet határt, ezzel a 46 évig tartó „ideiglenes” megszállás véget ért. A szovjetek azonban kártérítést követeltek arra hivatkozva, hogy hátrahagyták az általuk épített infrastruktúrát. Az első szabadon választott magyar kormány szerencsére nem volt hajlandó tárgyalni az arcátlan felvetésről, és bejelentették, hogy az oroszok által kért kárpótlási összeg többszörösét igénylik az évtizedek alatt okozott környezeti károk helyreállítási költségeinek fedezésére. A vita végül nullszaldós lett, a felek kölcsönösen lemondtak követeléseikről, és 1992. november 11-én aláírták az erre vonatkozó megállapodást.

A „magyar–szovjet együttélés” nemzetünk egyik legnagyobb gyalázata volt. Soha korábban nem pusztított olyan megszálló erő hazánk területén, amely semmibe vette volna a legyőzött nép természetes érzelmeit, és felszabadítóként ünnepeltette volna magát. A Vörös Hadsereg számára a szabad rablás mellett engedélyezett volt az erőszak is a háború hónapjaiban. Megölt, meggyötört és meggyalázott lányok, asszonyok ezreinek szenvedése kísérte a fegyveres hordák előrenyomulását, nem múló testi és lelki szenvedést okozva nekik és családjaiknak. Hallgatásra kényszerítették őket és az egész nemzetet évtizedeken át, miközben mosolyogva kellett éltetni eltipróinkat minden április negyedikén. Ez nem egyszerűen csak a diktatúra egy újabb hazugsága volt, hanem a magyar nép folyamatos megalázása.

1991 júniusában végre emelt fővel nézhettünk a távozók után, ma azonban újra hasonló fájdalom önt el minket, mint azelőtt április negyedike közeledtén. Kísérletek történnek arra, hogy az elszakított területeken élő magyarsággal úgy ünnepeltessék hazájuk megcsonkítását, ahogy azelőtt a „felszabadulás” napját ünnepeltették velünk. A történelmi párhuzam adja magát, és mindez nem volt olyan régen, hogy elfeledhetnénk. Ne hagyjuk, hogy újra megtörténjen! – írja a Magyarságkutató Intézet.