Jány Gusztáv 1940-től volt a később a Donhoz kiküldött második magyar hadsereg parancsnoka. Az eredetileg Hautzinger Gusztáv nevet viselő katonatiszt 1924-ben vette fel édesanyja, Jány Vilma vezetéknevét. A mindvégig mélyen vallásos Jány a Deák téri evangélikus főgimnáziumban megszerzett érettségi után a Ludovika Akadémiát végezte el. 1931-től öt éven át az intézmény parancsnokaként dolgozott. 1934-ben tábornokká léptették elő, két év múlva altábornagy, majd 1941-ben vezérezredes lett.
Magyarország 1941 júniusában lépett hadba a Szovjetunió ellen. Későbbi jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1942 januárjában Jány is részt vett azon vacsorán, amelyen a német hadvezetés és a magyar állam megállapodott: a második magyar hadsereget kiküldik a keleti frontra, s német alárendeltségben fog működni. A Szovjetunió ellen hadat viselő Németország ugyanis ekkor már támogatásra szorult.
Az indulási parancs 1942. május 13-án érkezett meg. A magyar katonák odakint kétszáz kilométer hosszan vonultak fel a Don mellett. Jány később a népbíróságon vitatta a szakértőnek azt az állítását, hogy a sereg létszáma meghaladta volna a kétszázezret, szerinte százötvenezer katonája lehetett.
A parancsnok mindenesetre maga is úgy ítélte meg, hogy a frontvonal túlságosan hosszú volt. Egy-egy hadosztály védelmi sávja a szabályzatban meghatározott négy-nyolc kilométer helyett kilenc-negyvenöt kilométert tett ki. Jány szerint kevés páncéltörő fegyvert kaptak s a tartalék sem volt elegendő. A seregnek így kellett helytállnia a mínusz 40 fokos orosz télben. A vezérezredes ezt az indulás előtt, majd jelentéseiben később a német és a magyar feletteseknek is többször jelezte, intézkedéseket sürgetett. A hiányos feltételek miatt Jány 1942-ben, már a fronton a felváltását kérte, a kormányzó Horthy Miklós azonban ragaszkodott a személyéhez.
Különböző csaták után a szovjet hadsereg 1943. január 12-én megindította a támadást a Don mellett, január 17-éig több helyen áttörték a védelmi vonalat. A második magyar hadsereg január 24-én visszavonult, megmaradt egységei pedig áprilisban és a nyár közepén – mintegy 85 ezres létszámmal – hazaérkeztek.
A veszteség az 1947-ben készült szakvélemény szerint halál, ellenséges behatás, fagyás, betegség, sebesülés, fogság miatt legalább 120 ezer fő volt. A szovjet hadsereg előretörése nyomán a vezérezredes Bajorországba távozott, ott fogságba esett. Hallván azonban, hogy itthon több egykori alárendeltjét bíróság elé állították, 1946. október 7-én önként hazatért és jelentkezett a katonai hatóságoknál. A Budapesti Népbíróság héttagú tanácsa 1947. október 4-én háborús bűntettért golyó általi halálra ítélte Jány Gusztávot. Az ítéletet november 26-án végrehajtották.
A Legfelsőbb Bíróság (LB) – a mai Kúria elődje – a legfőbb ügyész indítványára 1993-ban felülvizsgálta a halálos ítéletet. Az október 4-ei tárgyalásról tudósító újságírók beszámolhattak róla, hogy a hallgatóság soraiban helyet foglalt Kéri Kálmán vezérezredes, akkori országgyűlési képviselő is. A tárgyalás berekesztése után Kéri a pulpitus előtt szalutált, jelezve nyilván, hogy az éppen kihirdetett döntés egyben az utókor felmentő ítélete.
A jogtörténeti jelentőségű felmentő ítéletből mindenekelőtt az derült ki, hogy Jányt 1947-ben elvonták szakbíróságától, a hadbíróságtól, s a vádat a katonai életviszonyokat nem ismerő, politikailag elkötelezett népbírák vizsgálták meg. A parancsnokot olyan bűncselekményekért marasztalták el, amelyeket a tiszt nem követett el. Terhére rótták például, hogy – még jóval az áttörés előtt – 1942 szeptemberében az urivi csatában a magyar hadsereg kilencezer katonát veszített el. A tény ugyanakkor az volt, hogy Jány Gusztáv abban az időben Budapesten tartózkodott, a támadást pedig a németek kifejezetten az ő parancsa ellenére indították meg.
Hibát követtek el a népbírák magának a büntetésnek a kiszabásakor is, mert a vezérezredest úgy ítélték halálra, hogy közben megállapították: személyes bűnösségének foka csekély.
Ami az alapkérdést, a háborús bűntettet illeti, arról az LB ítélete egyebek közt azt tartalmazza: a 1945. évi jogszabályt is megsértve a népbíróság tévesen rótta fel, hogy Jány nem akadályozta meg, hogy az ország bekapcsolódjon, belesodródjon a világháborúba. A háború megindítása, a magyar hadba lépés már több mint egy évvel a doni csata előtt megtörtént.
A LB felülvizsgálati tanácsa 1993-ban úgy látta: a tiszt ennek nyomán csak végrehajtotta azt a parancsot, amelyet eredetileg a honvédség első számú vezetője, Horthy Miklós legfőbb hadúr adott ki. A kormányzó viszont Hitler kérése alapján hozta meg döntését. Tartani lehetett ugyanis attól, hogy Magyarország a doni részvétel nélkül elveszíti a trianoni diktátum nyomán elcsatolt Észak-Erdélyt, amelyet a második bécsi döntés visszaadott.
Jány – a népbírósági halálos ítélet logikája szerint – csak akkor kerülhette volna el a felelősségre vonást, ha 1942–43-ban megtagadja a parancs továbbítását, teljesítését, ezzel viszont a korabeli katonai büntető törvénykönyv és szolgálati szabályzat szerint halállal büntethető bűncselekményt követett volna el.
Jány Gusztáv a Kozma utcai gyűjtőfogház udvarán a kivégzése előtt 1947. november 26-án
Fotó: MTI/Adorján Rezső
A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra is, hogy Jány több hadszíntéri parancsa a könyörtelenségig szigorú volt ugyan, de nem lépte túl a törvények és a katonai szabályzatok kereteit. Utasításaival az ütközetek után a sereg egyben tartását, újjászervezését, a rend megóvását kívánta elérni. Így mérsékelhette a veszteségeket. Nem igazolódott az sem, hogy felbujtóként – parancsai révén – hozzájárult emberek törvénytelen megkínzásához.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsának 1993-ban előadó bíróként tagja volt Kónya István, aki jelenleg a Kúria elnökhelyettese. Negyedszázad távlatából a Jány-per kapcsán a büntetőbíró most azt mondta: politikai szándéktól vezérelt koncepciós ítéletet kellett a büntetőeljárás törvényes rendje szerint felülvizsgálni.
Kónya István úgy foglalta össze: a népbírósági döntés olyan mértékben volt törvénysértő, hogy hatályon kívül helyezése elkerülhetetlenné vált. Hozzátette, az LB tartózkodott attól, hogy állást foglaljon olyan kérdésekben, amelyek megítélése a történészek feladata. Így nem volt elemzésének tárgya a háború igazságos vagy igazságtalan volta. A büntetőbíró gondolatait így zárta: „Azt kellett megnéznünk, hogy aki hajdan vádlottként állt a bíróság előtt, a korabeli törvények szerint elkövette-e a bűncselekményt vagy sem. Csak ez számított és semmi más. Így hoztuk meg az ítéletet.”
