Tudta, hogy a Zserbó a Vörösmarty lánykori neve?

Émile Gerbeaud, vagyis magyarul: Zserbó Emil svájci származású cukrász 1884-ben érkezett Budapestre.

null

Kugler Henrik bevonult a magyar irodalomba is, József Attila révén: „De szeretnék gazdag lenni / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhában járni-kelni, / S öt forintér kuglert venni.” Attila itt minden bizonnyal Kugler mignonjára gondol, amikor „kuglert” mond.) Szóval, Gerbeaud (ejtsd: „zserbó”) betársul Kugler cukrászdájába a Gizella téren (ma Vörösmarty tér), majd át is veszi: ő lesz „Gerbeaud – Kugler utóda”.

Az ötvenes években, a Gerbeaud Cukrászda második államosítása (1948) után találta fel egy kreatív cukrász a mai zserbó süteményt
Fotó: FLICKR

Itt készült a legendás konyakos meggy vagy a macskanyelv. Ezeket mindenki imádta Pesten, a Gerbeaud kávéház fogalommá vált, a franciás sikk, életérzés, elegancia szinonimájává. Majd’ negyven évig vezette Emil a világhírűvé vált édességszentélyt, de a Tanácsköztársaság nem tett jót az egészségének (államosítás, vörösök stb.), és hiába kapta vissza a cukrászdáját, nemsokra rá meghalt.

Ekkor még nem tudta, hogy nevét nem a konyakos meggy, a macskanyelv vagy a mignon fogja halhatatlanná tenni, hanem

egy csokis, sárgabaracklekváros, darált diós tortaszelet, melyet valószínűleg már az ötvenes években, a Gerbeaud Cukrászda második államosítása (1948) után talált fel egy kreatív cukrász a Vörösmarty Cukrászdában

– ez lett ugyanis a Gerbeaud-ból. Ez a „zserbó-szelet” vagy egyszerűen csak „zserbó”, amit főleg karácsonykor eszünk, és amihez Emilnek semmi köze nincsen, de azért nagyon finom! És a sárgabaracklekvár – darált dió – csokoládé szentháromságot miért is ne lehetne a palacsinta műfajában megvalósítani?

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Az arab hajós esete a tatár marhával, avagy Szindbád tatárbifsztekje

Két gasztroceleb, két kulináris sztár találkozik itt egy tányéron: Szindbád és a tatár – olvasható a Mindmegette cikkében.

A tatárbifsztek eredetéről erősen megoszlanak a vélemények, a leggyakoribb verzió szerint a marhahúst a tatárok a lovuk nyerge alatt puhították, aztán vágták össze nagyon-nagyon apróra (és itt a főszabály: nem darálni, hanem éles késsel apróra vágni, nagyon apróra). A tatároknak ugyanis nem volt ideje hőkezelni (főzni), ezért nyersen ették a húst. (A tatárbifsztek legendája igen gyenge lábakon áll, de nem tudunk jobbat sajnos…)

A magyar konyhától alapvetően idegen a nyers hús fogyasztása, de egy igazi tatárnak senki nem tud ellenállni (legyen az bélszínből vagy hátszínből, sőt lazacból vagy zöldségekből).

Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.

 

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.