Kórházakat és tv-tornyot is épített már a hajdú-bihari mester

Hajdú-Bihar megyében a Hajdú Megyei Állami Építőipari Vállalat (HÁÉV) építőmunkásainak köszönhetően a korábbi évtizedekben több új gyógyító intézményt, középületet is átadhattak az itt élőknek, köztük igazi kuriózumként készült 1966 őszétől 1968 nyaráig Hajdú-Bihar legmagasabb építménye, a komádi tévé­torony. Sokan az egykori dolgozók közül ma is büszkék ezekre az építkezésekre, évtizedek múltán is emlékeznek a nagyobb munkáikra.

Így van ezzel a Földeshez ezer szállal kötődő, családjával Debrecenben élő, nyolcvankét éves Szöllősi Lajos is. Évtizedeket dolgozott az építkezések világában. Építőipari technikusként, majd magasépítési üzemmérnökként vezette a munkákat. Irányítókészségét, hozzáértését épületek sokasága dicséri több településen, így Debrecenben is.

– Ma már csak néhány fa jelzi annak a tanyának a helyét, ahol születtem a mostani Keleti-főcsatorna mellett. Apám ezen a Földes és Berettyóújfalu közötti tanyán volt béres Karacs Viktor gazdánál. Később édesanyám szülőfalujába, Tetétlenre költöztünk. Itt született József és Imre öcsém. A második világháború előtti évben visszatértünk Földesre, Karacs Viktorék udvarában laktunk. Apám ott kocsisként kereste a kenyerét. Később még két fiúval, Gáborral és Gyulával gyarapodott családunk. A nagy udvarban, ahol laktunk, több mezőgazdasági gépet, cséplőgépet tároltak. Sokat játszottunk, és közben meg is figyeltük a gépek működését, kérdezősködtünk róluk. Emlékszem, gyerektársaimmal szekértengelyt ástunk le a földbe, szekérkereket rakva rá. A kerékküllőkre ültünk, mint egy forgóra – idézte fel emlékeit.

Szöllősi Lajos névjegyét ma a megye számos létesítménye őrzi
Fotó: Péter Imre/haon.hu

Kisgyerekként a háborúban

Hatéves volt, amikor a háború közvetlenül elérte falujukat. Az ágyúzások, lövések elől az udvarban lévő pincébe menekültek a szomszédos lakókkal. – Emlékszem, az udvart ellepték a különböző nemzetiségű, vonuló katonák, szekerekkel, lovakkal. A pincébe is lejöttek, hol orosz, hol német katonákat keresve.

Aztán elvonult a háború. Jöttek a nélkülözések évei. A húszdekás kenyér, a beszolgáltatás kora. Apám egyedül keresett, anyám háziállatok nevelésével segítette a nagy család megélhetését. Nagy­anyánk is velünk élt, nyolctagú volt a család. Visszagondolva pokoli nehéz lehetett szüleinknek a mindennapi élet. Kitörölhetetlen emlékek vannak bennem az általános iskolás éveimről. Jó tanítóink voltak. Molnár József, Sólyom József, Kerékgyártó Béla nevét haló poraikra is áldást kérve sokat emlegetem – sorolta.

Vonzották az építkezések

Debrecenben, a Péchy Mihály Építőipari Technikumban tanult. A földesi általános iskola jó színvonalú ismereteket adott számára, a technikum szigorú követelményeinek meg tudott felelni. – A technikumban tanított tárgyak, főleg az épületszerkezet-tan, a statikai számítások, a gyakorlati feladatok ragadtak meg. Olyannyira, hogy végzés után 1957-től negyvenhat évet az építőiparban dolgoztam le. Mindig kivitelezőként, három vállalatnál. Számos igazgatási, egészségügyi, oktatási, ipari létesítmény kivitelezési munkáit irányíthattam. A berettyóújfalui kórház és rendelőintézet, Debrecenben szívsebészeti centrum, mentőállomás, klinikai épületek, irodaházak – néhány a sok közös munkánk közül.

A teljes cikket IDE kattintva olvashatják!

Mackókból épít meseországot a békéscsabai nagymama

Plüssmackók üdvözlik minden reggel a csabai Napsugárovi apróságait. A brummogó játékok Misik Györgyi gyűjteményének darabjai. Az örökifjú nagymama évtizedek óta keresi, kutatja a játékokat, melyekből ez idő alatt több ezer gyűlt össze otthonában.

Tovább...