Rómán át Szegedről érkezett az új diakónus Dunaújvárosba

Tavaly szeptembertől teljesít szolgálatot a dunaújvárosi központú görögkatolikus egyházkerületben Szaplonczay Máté diakónus, aki a többi között Pannonhalma, Nyíregyháza, Thesszaloniki és Róma érintésével került Dunaújvárosba. Édesapja 1992 óta vezeti a szegedi egyházkerületet, ám ő a Szent Jakab-zarándokúton döntötte el végleg, hogy a családi hagyományokat követve a papi hivatást választja csakúgy, mint testvére, Márk.

– Történelmi család sarja, számos jeles felmenőjére lehet büszke. Elmerült a családfakutatás múltfeltáró világában?

– A családfát egészen az 1300-as évekig, a máramarosi Gerhes de Szaploncza nevű, nemesi jogokkal bíró felmenőnkig lehet visszavezetni. Mélyebben nem ástam bele magam a családfakutatásba, ám például Szaplonczay Manó, az egykori Somogy vármegyei tiszti főorvos emlékét szobor és sétány őrzi Fonyódon.

– Ugorjunk egy picit az időben. Már a nagyapja is a papi hivatás választotta…

– Van az országban egy pár nagy és kiterjedt görögkatolikus dinasztia. A mi családunkban a nagyapám volt az első, akit görögkatolikus pappá szenteltek, majd édesapám is ezt a hivatást választotta. Nagyapámékat hét gyermekkel 4-5 évente áthelyezték. Apukámat 1988-ban szentelték fel, majd 1992-ben érkeztek Szegedre. Szüleimnek ez hatalmas változást jelentett, hiszen egy alapvetően falusias környezetből csöppentek bele a nagyvárosi forgatagba. Ráadásul olyan helyre, amely vallási életét tekintve nem hagyományos görögkatolikus vidék. Részben hasonló a dunaújvárosi egyházközség helyzetéhez. A szórványban sok-sok kilométert kell hetente megtenni, hogy a pap eljusson a hívekhez. Gyerekkori emlékem, hogy a vasárnapi ebéd után apával családostul beültünk az autóba és irány Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Baja.

– Hamar önállóvá vált, hiszen 12 évesen már a bentlakásos Pannonhalmai Bencés Gimnáziumban tanult.

– Leginkább e választás is egy családi kötődésnek tudható be, édesapám is itt tanult. Elkísértük 2000-ben a húszéves érettségi találkozójára, és engem akkor lenyűgözött Pannonhalma és a gimnázium is. Szinte könyörögtem, hogy odaküldjenek. Az elején persze nehéz volt, főleg a kapcsolattartás az otthoniakkal. Emlékszem, akkor közel 300 diákra jutott három kártyás telefon. Mindez azért össze is kovácsolta a közösséget. Kiváló tanáraink voltak, remek előadásokat hallgathattunk nap mint nap. Nagyon sokat kaptam Pannonhalmától, ha olykor adódtak is konfliktusok.

– Meséljen, mégsem volt mintadiák?

– Mintadiák semmiképpen, a magatartásom nem volt éppen mindig példás. Ahogy kamaszodik az ember, úgy egyre inkább hiányzik a nagyváros, a lányok… Ebből adódtak is feszültségek. Szóval feszegettem azokat a bizonyos határokat, de azért szép emlékekkel váltunk egymástól az érettségit követően.

– A világhálón fellelhető rövid önéletrajzában azt olvassuk, hivatástisztázás céljából végigzarándokolta a legendás El Caminót.

– A papi hivatás már Pannonhalma előtt is ott motoszkált bennem. Mint említettem, vasárnaponként rendre elkísértük édesapámat, ott álltunk testvéreimmel az oltárnál, ministráltunk. Szerintem minden papgyerek esetében felmerül a kérdés: merre tovább? Megerősített, hogy apukám mellett több más kiváló papi példát láttam. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ezt alaposan át kell gondolnom, át kell imádkoznom. Az tudtam, hogy mindenképpen emberekkel szeretnék foglalkozni, felmerült a pszichológiai és tanári pálya is. Végzős gimnazista voltam, amikor Pannonhalmára érkeztek közép-amerikai önkéntesek. Jó kapcsolatot alakítottunk ki, és sokáig reális opciónak tűnt, hogy egy évre kimehetek Nicaraguába gyerekeket tanítani. Ez az utolsó pillanatban meghiúsult. Érettségi után fogtam a hátizsákomat, a nicaraguai kiküldetésre korábban összespórolt kis pénzemet, és kimentem Barcelonába. Ott elvoltam pár napot, majd átbuszoztam Pamplónába, és elindultam.

Szaplonczay Máté diakónus ez év nyarán válik majd görögkatolikus pappá
Fotó: SzZsE/duol.hu

Az El Camino, azaz a Szent Jakab-út számomra valóban egy hivatástisztázó zarándoklat volt, itt döntöttem el, hogy igent fogok mondani a papi hivatásra, és jelentkezem papnövendéknek. Októberben érkeztem haza, és jött a lehetőség, hogy egy kórházban dolgozhatok betegirányítóként. Remek tapasztalat volt alig 19 évesen belecsöppenni a munka világába. A következő évben pedig elkezdtem a papi szeminárium-előkészítőt Vácott. Majd Nyíregyházára kerültem, ott történik a papnövendékek képzése. A tanulmányi rend szerint három év után jön egy gyakorlati, úgynevezett „szociális év”, amely nekem négy félévre nyúlt. Az elsőt Thesszalonikiben az Arisztotelész Egyetemen töltöttem, majd dolgoztam fogyatékkal élőket gondozó bentlakásos intézményben, nevelőotthonban, a negyedik félévben pedig házi segítségnyújtás keretében idősekkel foglalkoztam.

– Nyíregyháza után Rómába került. Miként talált önre ez a lehetőség?

– A hagyomány szerint a görögkatolikus kispapok, ha végeznek tanulmányaikkal, akkor megnősülnek, és utána szentelődnek diakónussá, majd pappá. Nekem akkor nem volt még menyasszonyom, így két lehetőség állt előttem: vagy kihelyeznek úgynevezett száraz káplánként valahová, és felszentelés nélkül besegítek a kántorizálásba, a hitoktatásba az adott egyházközségben, vagy továbbtanulok. Az én püspököm azonban úgy látta jónak, ha folytatom a tanulmányaimat a keleti egyházjog témájában, így doktori képzésre kiküldött Rómába, a Pápai Keleti Intézetbe. Hát… izgalmas időszak volt. Az elején volt egy hathetes intenzív olasz nyelvtanfolyam, majd rögtön kezdődött is az egyetem. Végül tavaly júniusban keleti kánonjogból licenciátusi fokozatot szereztem.

– E pontnál álljuk meg egy kicsit. Hány nyelven is beszél Szaplonczay Máté diakónus?

– A Pannonhalmán tanult latin mindenhez jó alapot teremtett. A Biblia nyelve, az ógörög nagyon megtetszett a szemináriumon, az újgöröggel sajnos Thesszaloniki óta nem igazán foglalkoztam, így az mára megkopott. Ami talán erősnek mondható, az angol és az olasz. Franciát és spanyolt olvasok-fordítok, ha kell, ám az élőbeszédben már nem vagyok annyira magabiztos.

A teljes, eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

Az embertelenség határáig

Negyven évvel ezelőtt, 1980. szeptember 29-én a gyulafehérvári székesegyház papsága és a hívek már készülődtek Szent Mihály arkangyal napjának ünnepi szentmiséjére. Sokan azonban a hajnal óta haldokló Márton Áron ágya körül imádkoztak. A mise előtt a püspök még egyszer felnyitotta szemét: „Édesanyám, megyek hozzád” – suttogta sírva. Ezek voltak utolsó szavai. Mire a szertartás elkezdődött, a sok szenvedést megélt főpap halott volt.

A cikk ITT olvasható tovább.