Ferentzi Katalin a színház szeretetét diákjainak is átadja Csongrádon

Nem véletlenül csöppent a színjátszás világába Ferentzi Katalin: iskoláskorától kezdve szavalóversenyeket nyert, verseket írt, közép- és főiskolás korában pedig irodalmi színpadok lelkes tagja volt, kórusokban énekelt. Jól érezte magát ebben a világban, de nem a színpadon képzelte el magát, sokkal inkább tanítani szeretett volna – olvasható a Délmagyar cikkében.

– Kicsi korom óta az volt a vágyam, hogy tanítsak. A babáimnak is mindig én voltam a tanító nénije, később az unokatestvéreimnek, az utcabeli gyerekeknek is – mesélte Ferentzi Katalin.

Dráma az iskolában

A színház szeretetét a diákjainak is átadta, már a kilencvenes évektől részt vett osztályaival színjátszó versenyeken, az önálló művészeti iskolák elindulásával pedig lehetőséget kapott szervezett formában is tanítani a színjátszást. Először a drámajáték-vezetői, majd később a gyermekszínjátszó rendezői képesítést is megszerezte, 2005-ben pedig drámapedagógus szakon szerzett diplomát.

Sikerrel debütáltak. A Kukás guruval lépett színpadra először a megújult színtársulat.

– Eleinte ösztönösen éreztem rá a dramaturgiai fordulatokra, de később már nem lehetett erre az ösztönösségre hagyatkozni, tudatosan kellett dolgozni. Ezért is képeztem magam folyamatosan, és szereztem meg a másoddiplomám. Gyerekekkel dolgozni egyébként még több odafigyelést, még több empátiát igényel. A drámajáték, a színészet jó hatással van rájuk, megadja az alapokat, hogy magabiztos, magukat világosan kifejező emberek legyenek – fogalmazott a színtársulat vezetője.

Újraéled a társulat

Alsós és felsős általános iskolásokkal egy­aránt dolgozott, a gyermekcsoportokból kinőtt középiskolás tanítványainak pedig megszervezte a Zsizsik Diákszínpadot. A kisebb darabok mellett nagyobb szabású, egész estés zenés darabokat is rendezett, a „Dzsungel könyve”-, az Abigél- és a Hair-előadásban már felnőttek is szerepeltek.

Ekkoriban a helyi színtársulat Csipkerózsika-álmát aludta, évek óta nem próbáltak, és bemutatójuk sem volt. 2010-ben Bedő Tamás, Csongrád polgármestere felkérte, hogy szervezze újra a stagnáló Csongrádi Színtársulatot. A munka az év végén a régi és új tagok, valamint a diákszínpadosok részvételével kezdődött meg.

A háttérmunkába is besegít. Ferentzi Katalin Fodor Péterrel A színek szélhámosai kulisszái mögött.
Fotó: DÉLMAGYAR

– Egy jó közösség, emberileg is hasonló gondolkodású társulat alakult ki. Fontos számunkra, hogy jól érezzük magunkat a próbákon. Az első darabunk egy bohózat volt, a Kukás guru, ezt nagyon jól fogadta a közönség. Ezután a Hegedűs a háztetőn című musicalt adtuk elő, ami már nagyobb kihívás volt. Ezzel sikerült meglepni a csongrádiakat, éreztük a nézők szeretetét, de el is csodálkoztak, hogy az ismerőseik, a velük egy utcában élők képesek egy ilyen produkcióra – emlékezett vissza Ferentzi Katalin.

Egy szereplővel több lett, maradhat?

A színtársulat a 2010-es újraindulás óta is aktív, minden évben egy nagyobb és több kisebb színdarabot állított színpadra. Évek óta az ő előadásuk zárja a művelődési központ bérletes előadásainak sorát, előadásukban láthatták már A keresztanyát, Az üvegcipőt, a Menyasszonytáncot, a Család ellen nincs orvosságot és A muzsika hangját is.

Ferentzi Katalin nemcsak rendezi a darabokat, de a szövegkönyvekhez is bátran nyúl: ha kell, átírja a darabokat, hogy mindenki szerephez jusson.

– Az első kihívás a darabválasztás és a szereposztás, hogy mindenkit játékba tudjunk hozni. Ilyenkor bele is nyúlok a szövegekbe, hogy mindenkinek méltó szerepet tudjunk találni. De a lényeg, hogy mindig olyan darabot adjunk elő, amelynek mondanivalója van, amellyel tudjuk közölni, ami fontos nekünk – magyarázta a társulat vezetője. – Mindig az a legkedvesebb darab, amelyiken éppen dolgozunk, annak szeretnénk átadni a mondanivalóját a közönségnek. Örülök, hogy rátaláltam erre az útra, mert nagyon jó érzés, ha a szövegkönyv életre kel a színpadon. Hálás vagyok ezért a színjátszóinknak, akik család, munka mellett áldozzák erre a szabad idejüket, és a saját családomnak is, amely mindig támogatott. Rendezőként az én feladatom az előadás kezdetének pillanatában véget ér, de rettenetesen szoktam izgulni. Csak akkor nyugszom meg, ha érzem, hogy a közönség együtt kezd lélegezni velünk, az ő és a színészek energiái kiegészítik, felerősítik egymást. Ez a legjobb az egészben – összegzett Ferentzi Katalin.