A nagyon korai kelés nem a barátom. Igyekszem megkedvelni, ha mást nem tehetek, hozzászokni, de mivel egyébként is mindig korán indul a nap, nehéz ezt még előrébb hozni, így aztán próbálok csak annyi „hajnalozást” beilleszteni a heteimbe, amennyit nagyon muszáj. Egyik este kikészítettem mindent a reggeli futáshoz (hogy a többieket ne keltsem fel a zörgésemmel és a futócuccok keresgélésével), beállítottam a telefonomat 5:10 órára, és próbáltam viszonylag időben lefeküdni.
Igen ám, de aki anyaüzemmódban van, az nem akkor, nem úgy, és nem annyit alszik, amennyit eltervez.
Ha pedig a gyereke bemegy Pestre bulizni, és csak hajnalban jön haza, ott nincs nyugodt és pihentető alvás. Reggel háromnegyed ötkor, amikor meghallottam a kulcsot a zárban, azzal a lendülettel mély alvásba zuhantam, és az 5:10-kor zenélni kezdő telefonomat rutinos mozdulattal kinyomtam. 5:50-kor riadtam ültem fel az ágyban: Úristen, elaludtam! Gyors készülődés és 6:20-kor indulás, de pár kilométer után már éreztem a fullasztó meleget, és megbeszéltem magammal, hogy nem most futok tempót, a cél csak ennyi: legyen meg!
Az elején még bosszantott, hogy nem tudtam korábban elindulni, de mit emésszem magam ezen? Ha hullafáradt vagyok, akkor ennek is örülni kell!
Így ezen a héten is összehoztam öt edzést, ez azért nem rossz. A Garmin által kiírt regenerálódási idő tükrözte az állapotomat, ugyanis hatvan órát javasolt, de meg sem lepődtem (az órám tökéletesen képben van az erőnlétemmel kapcsolatban). Lezuhanyoztam, és nyolc órakor már újra ágyban voltam, azzal a tudattal, hogy megcsináltam. Az érzés megfizethetetlen!
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Borítókép: Pexels
