Kusza helyzet áll elő augusztus végén a nagyhatalmak által Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarországon. Miután a magyar kormány a megállapodásnak megfelelően kivon minden fegyveres alakulatot a térségből, a helyiek polgári ellenállásba fognak. A Pesti Hírlap tudósítója 30-án számol be a fejleményekről Sopronból. „Senki sem tudta, hogy tulajdonképpen mi történt. Csak látták, hogy civilruhás alakulatok fegyverrel és tölténytáskával őrzik a pályaudvart és megszállják a nyugat felé vezető útvonalakat.” Aztán tisztul a kép. „Tegnap Sigray főkormánybiztos a kormány parancsára elrendelte, hogy a visszavonuló csendőrség álljon meg azon a vonalon, amelyen délután négy órakor állt. […] a szövetségközi bizottság tisztjei azzal a paranccsal robogtak el, hogy megállítják az egész vonalon az osztrák előnyomulást, nehogy összecsapásra kerüljön sor. Ezt sikerült is meggátolni, de nem lehetett elkerülni, hogy az elkeseredett lakosság fegyverrel meg ne támadja a betolakodókat. Különösen, amikor híre jött, hogy a csendőrség nyomán Bécsújhelyről kommunisták is jönnek. Ezeknek a kommunista csoportoknak élén azok a bolsevisták haladtak, akik annak idején elmenekültek a szomszédos Ausztriába. […] ezek előzőleg is már azzal fenyegetőztek, hogy rettentő bosszút állnak majd azokon, akik őket hazulról elűzték. […] Ilyen előzmények után senki sem csodálkozhatik, ha Nyugat-Magyarország lakossága úgy védekezik, ahogy tud a veszedelem ellen.” Az első összecsapás a túlnyomórészt horvátok által lakott Pinkafőnél történik. „Ez a derék nép, mely a legnagyobb lelkesedéssel vallja hazájának Magyarországot, annyira elkeseredett az osztrák csendőrök láttára, különösen, amikor megszimatolta a vörösöket is, hogy fegyverhez nyúlt és nem akarta beengedni falujába a betolakodókat. […] A fegyverropogás zaját elvitte a nyugati szél a közeli falvakba, amire azoknak lakói is felfegyverkezve siettek a pinkafőiek segítségére.” Ágfalvánál szintén összetűzés volt. „Itt úgy kezdődött, hogy az osztrák csendőrök lelőttek egy falusi legényt, mire általános harc kezdődött. Mindkét részen veszteségek voltak. Királyhidánál is ellenállás volt. A lövöldözés a késő éjszakáig tartott. Tizenöt-húsz helyről is érkezett ellenállás híre.”
A Pesti Hírlap A lázongó Nyugat-Magyarország címmel elemzi a helyzetet. „Most egyék meg saját főztjüket ők, a mi kedves osztrák szomszédaink, ők és a fölötte tisztelt entente-hatalmasságok! A magyar kormány átadta nekik a követelt nyugat-magyarországi részt, úgy és oly mértékben, ahogy a trianoni szerződés meghatározta, visszavonta onnét a magyar szuverénitásnak minden hivatalos tényezőjét, minden hatóságát és fegyveres erejét. Ők az új demokratikus világrend nevében és holmi etnográfiai szédelgés alapján minden teketória nélkül jelentették ki, hogy Nyugat-Magyarország népének az osztrák németséggel kell együvé tartoznia és erre nézve sem a történelem ellenkező bizonyságát, sem a népszavazás felajánlott próbáját nem akarták elfogadni. Most hát a nyugat-magyarországi németség magyar és horvát sorsosaival együtt a kétségbeesés fegyverének legmetszőbb élével mutatja meg, mi az ő igazi akarata, történelmi öntudata és természetes összetartozása.” Úgy ítélik meg: nem a magyar kormány feladata a probléma megoldása. „Mert pillanatig sem gondolhatunk arra a képtelen föltevésre, hogy maga a magyar államhatalom fog bármi segítséget nyújtani a fölkelés letiprásához, és maga fogja a hozzánk híven ragaszkodó honfitársakat gúzsba kötözve kiszolgáltatni az árulással és rabló mód reánk tört osztrákságnak.”
Szeptember elsején Az Ujság arról ír, hogy az antant nem engedi az osztrák hadsereget Magyarországra. A Politische Korrespondenzre hivatkozva jelentik Bécsből: „A francia követ, a brit és az olasz ügyvivő ma megjelentek a kancellárnál és a haderő felhasználásának kérdésében azt a tanácsot adták, hogy pontosan ragaszkodjék az átadási egyezmény határozataihoz. A soproni szövetségközi tábornoki bizottság alapján, amelyet ma hoztak az osztrák kormány tudomására, az osztrák hadsereget egyelőre nem használják fel Nyugat-Magyarországon.”
A hágai Hollandsch Nieuwsbureau szintén beszámol a magyarországi eseményekről és gróf Bethlen Istvánnal interjút készít, amelyet a Budapesti Hírlap 2-án hoz le. A miniszterelnök leszögezi: „A magyar kormány már hetekkel ezelőtt szigorú intézkedéseket tett arra nézve, hogy Nyugat-Magyarországon atrocitások ne történhessenek. Mindenkit visszatartottunk, akiről gondolhattuk, hogy oly szándékkal utazik Nyugat-Magyarországra, hogy ott fölkelést szervezzen. […] Figyelmeztettük az utasokat, hogy rendőri igazolásra fogják őket késztetni és csak olyan egyéneket bocsátanak Nyugat-Magyarország területére, akik külön igazolvánnyal rendelkeznek. A kormánybiztos a nem odavalókat kiutasította.” Ausztria hozzáállásáról is kifejti álláspontját. „Az osztrákok az általuk megszállt egyes területek lakosságának köréből túszokat szedtek. Ezzel ők maguk nyilvánvalóvá tették azt, hogy az ellenállás a lakosság köréből indult ki. Vas vármegye területén egy osztrák csendőr sem tartózkodik és a lakosság kérve kér minket, küldjünk magyar csendőröket, mert nincs karhatalom, mellyel a helybeli tolvajok ellen védekezhetnek. Bármelyik külföldi ember meggyőződhet róla, hogy Nyugat-Magyarországon nincsenek bandák. Arról is meggyőződést szerezhet a helyszínen, hogy Sopronban nincs senki, aki nem odavaló. Az általunk megszállt területeken csend és rend uralkodik, míg az osztrákok részére kiürített területeken felfordulás van.” Az antanthoz való viszonyunkról is beszél. „Érintkezem az antant magyarországi képviselőivel és mi mindent megtettünk, amit azok kívántak tőlünk. A legtöbb hír, amelyet Bécsből világgá kürtöltek, teljesen hamisnak és hazugnak bizonyult. […] anélkül, hogy Ausztria részéről megkapjuk a követelt garanciákat, nem adhatjuk ki kezünkből az utolsó és egyedüli zálogot, mely abban áll, hogy a teljes kiürítést ideiglenesen felfüggesztettük és Nyugat-Magyarország egy zónáját még megszállva tartjuk.”
A Magyarország vezető cikke, amelyet Zilahy Lajos jegyez 1-jén: „Kommunista hazugság magyar mozgósításról”. Az író közli: „Az osztrák kommunisták úgy akarják megbontani Nyugat-Magyarország egységes lelkesedését, hogy a nép között azt az álhírt terjesztik, hogy Budapesten elrendelték az általános mozgósítást és Nyugat-Magyarország területén már meg is kezdődött a sorozás.” A Magyarország 2-án arról cikkez: Csehszlovákiában a magyar nyelv üldözését jogszabályban is rögzítik. „Pozsonyban rendeletet adtak ki, hogy rendőrök és detektívek figyeljék: kik beszélnek magyarul? Akiket eme súlyos bűnön érnek, büntetik, üldözik, sanyargatják. Vajon ha a magyar »elnyomatás« idején, amely ellen annyit lázongtak az agitátorok a külföldi lapok hasábjain és amelyről olyan hátborzongató rémregényeket tudtak elhelyezni az irántunk érzéketlen és viszonyainkat nem ismerő nagyvilág előtt, egyetlen idegen ajkút is üldözött volna az a magyar államhatalom, amely minden fajtának nyelvét, kultúráját nemcsak tűrte, de istápolta is, hogyan felzúgott volna a felháborodás? […] Hát tényleg ellenünk mindent szabad? Hát valóban a szerződések és megállapodások betűi üres betűk maradnak? Hát az-e a valóság, hogy a szerződés és megállapodás csak akkor érvényes, ha a mi nyakunkra köt hurkot, de rögtön silány papiros, ha nekünk biztosít valamelyes jogokat?!”
