Az 1918. október végi Károlyi Mihály-féle forradalmi puccs elején meggyilkolt Tisza István volt miniszterelnökről emlékeznek meg több vidéki városban. A Budapesti Hírlap a pápai eseményről írja június 1-jén: „Fölemelő, díszes ünnepség keretében áldozott Tisza István gróf dicső emlékezetének a dunántúli egyházkerület, amelynek Tisza István főgondnoka volt. Az egyházkerület Balló Ede festőművész által elkészíttette Tisza István gróf arcképét, amelyet díszközgyűlés keretében lepleztek le Pápán, a kollégium fölvirágzott tornatermében szerdán délelőtt.” Németh István püspök beszédében úgy fogalmaz: „ha lázadó keservemben átkozódnám, hogy ennek a lélekben és testben fenséges férfinak drága életét is orgyilkosok oltották ki, s ha égbe kiáltanék, Isten büntetését kérve nemcsak a gyilkosokra, hanem azokra is, akik évtizedeken át szították a gonoszok és buták dühét a leghívebb magyar ellen, elnémítana Tisza Istvánnak emlékemben élő utolsó szava: »Ennek így kellett lennie«.”
A lap arról ad hírt, hogy Miskolcon a Borsod vármegyei törvényhatóság díszközgyűlésén szintén egy Tisza Istvánról készült festményt lepleznek le. Borbély-Maczky Emil főispán megnyitója után Tarnay Gyula volt főispán emlékbeszédében úgy jellemzi a mártír politikust: „fölfokozta a nemzeti energiát és növelte a kitartást a háborús évek megpróbáltatásai közepette.” Almásy László nemzetgyűlési alelnök Tisza István háborúellenes erőfeszítéseiről szólva felemlegeti „1914. július 7-én Ferenc József királyhoz intézett fölterjesztését, amelyben végzetesnek jelenti ki Berchtold gróf ama kifejezett álláspontját, hogy a szarajevói rémtettet a Szerbiával való leszámolásra kívánja felhasználni és már ez alkalommal kijelentette Tisza István, hogy ezért nem vállalja a felelősséget. Az alig néhány nap múlva tartott közös minisztertanácson Tisza István újra ezt az álláspontot foglalta el az összes jelenlévő szereplőkkel szemben.” Kun József, a debreceni Tisza István Tudományegyetem tanára tanára arról beszél: egyetemük a volt miniszterelnök nevét írta zászlajára, „mert az ő vezérlő eszméit akarja szolgálni, az ő államférfiúi és emberi nagyságának kíván ezzel a tiszteletadással hódolni és mert szilárd meggyőződése, hogy nemzeti föltámadásunk nagy ügyét szolgálja, midőn Tisza István magasztos erkölcsi példaadását egyetemi ifjúságunk elé állítja. És viszont lehet-e nagy nemzeti vértanúnknak szebb emléket állítani, ércnél maradandóbbat, mintha az ő nevét örökké tartó szent frigy jelképeként egyetemünkkel kapcsoljuk egybe? Éppen a debreceni egyetemmel, melynek mintegy alapítója volt és amely színmagyar városban tanulóéveinek egy részét töltötte. Ahol a Nagytemplom és az ősi kollégium veleszületett tüzes magyar érzését soha ki nem alvó lángra gyújtotta és amely várost életének utolsó szakában különösen az ő pompás huszárjai tették neki kedvessé.”
Debrecenben éppúgy megemlékezést tartanak Tisza István tiszteletére, amelyről a Budapesti Hírlap is beszámol június 5-én. „A debreceni volt 2. magyar királyi honvéd huszárezrednek örökké emlékezetes napja június 2-ika. Az 1917-ik esztendőnek e napján állott Tisza István gróf mint ezredes és parancsnok az ezred élére.” Tóthvárady Asbóth István ezredes úgy fogalmaz: „Él bennem az érzés, hogy nagynevű ezredparancsnokunk szelleme közöttünk van, buzdít minket és a magyar szíveket hazaszeretettől áthatva láncszemenként forrasztja egymásba ama meggyőződés által, hogy ha az ő eszméjét követjük, biztosan célt érünk. Ez a lánc körülveszi kis országunk egész területét, s egyre növekvő erőssége nemzeti céljainknak.” Vitéz Fömötör József huszárőrnagy, aki 1918 szeptemberében az olasz fronton átvette Tiszától az ezredparancsnokságot, kijelenti: „semmi sem olyan örök az ő egyéniségében, mint ami őt vérbeli, igazi magyar katonává avatta: a testnek és léleknek a harmóniája, a léleknek tisztasága, önzetlensége, a legendás kötelességtudás, az önfeláldozás és hősiesség. Hisz az ő igaz magyar szívének minden dobbanását, minden tettét és cselekedetét csak a haza üdve irányította.” Berzeviczy Albert akadémiai elnök a Tisza-emlékbizottság elnökeként felidézi: az, hogy „Tisza 1917 tavaszán a hatalomtól kénytelen volt megválni, végzetes szerencsétlenségévé lett az országnak. Az ő emberi és hazafiúi nagysága nem kisebbedett, sőt talán inkább nőtt ezáltal.” Szerinte Tisza „erkölcsi kötelességének tekintette annak a háborúnak, amelyet elhárítani igyekezett, de amelyért a felelősséget férfias elszántsággal vállalta és viselte, a terheiből, fáradalmaiból, veszedelmeiből, mint katona, kivenni a maga részét.”
A miniszterelnök a T. Házban is beszámol nyugat-európai bizalomépítő, kölcsönszerző útja eredményeiről és őszintén feltárja az ország előtt tornyosuló nehézségeket, amit a sajtó nagy része is kedvezően fogad. Bethlen István úgy indokol a június 6-i Pesti Hírlap szerint: „a mi lépésünk szükséges volt és elérkezett a pillanat, hogy felvilágosítsuk a külföldet gazdasági helyzetünkről, még mielőtt a gazdasági bizottság felelősségre vonná Magyarországot. […] A jóvátételi bizottság nem is állapította meg a jóvátétel teljesítését, sőt az utolsó kommüniké világosan rámutat arra, hogy csak későbben, talán a második kölcsön idejében kell jóvátételt fizetnünk.” A kormányfő úgy látja: a tőkehiány az, ami leginkább hátráltatja gazdasági talpraállásunkat, mert „a termelés legfőbb tényezője a tőke. […] Legnagyobb baj, hogy nem támaszkodhatunk külföldi tőke segítségére, amelyet a múltban mindig igénybe vettünk. Amíg a reparáció Damoklesz kardja az ország felett függ, amíg a béke állandónak nem tekinthető, amíg Közép-Európa iránt a bizalom helyre nem áll, hiábavaló minden kísérlet, a tőke nem jelentkezik. De fognak jelentkezni abban a pillanatban, ha a reparációs bizottság határozatot hoz, melynek nyomán az ország abba a helyzetbe kerül, hogy külföldi kölcsönhöz juthat.” A miniszterelnök bevallja, hogy azt „a sűrű hálót, amelyet Magyarország köré egyfelől a rosszindulat, az irigység, másfelől az ellenséges propaganda finom, sűrű szálaival szőttek, nem reméltük az első napon keresztül törni”, de bíztak abban, hogy végleges megoldás születik. Ez nem sikerült ugyan, ám Bethlen szerint jelentős lépést tettek előre. Kijelenti: „Nincsen ok kishitűségre, kétségbeesésre. Ki fogunk tartani azon az úton, amelyen járunk és előbb-utóbb meg kell találni azt a célt, amit magunk elé tűztünk.” Bethlen nem rejti véka alá, hogy a jóvátételi bizottság határozata még nem kielégítő, de nem feltételezi, hogy ennek politikai okai voltak. Rámutat azonban, hogy ha ez így van, „akkor az nemcsak Magyarország rovására történt, hanem érvényesül annak hátrányos volta a minket környező szomszédok gazdasági érdekeinek rovására is. A mi szomszédainknak nagy érdeke Magyarország gazdasági megerősödése, nagyobb, mint az, hogy részesüljenek a reparációban, amelyre részben nem is tartanak igényt, részben nem is kaphatnák meg, szomorú gazdasági viszonyaink következtében.” Utal a közép-európai országok egymásrautaltságára: „Nekünk közös érdekünk van politikai szempontból is és ez Közép-Európa nyugalma. Márpedig ezt az érdeket és nyugalmat csak Közép-Európa pénzügyi és gazdasági rendbehozatalával lehet eléri és fenntartani. Ezzel a határozattal szemben világosan áll előttünk, hogy meg kell kísérelnünk azok segítségét is megnyerni, akik viszonyainkat ismerik és jóindulattal vannak irántunk.” Kiderül: elsősorban a nagyhatalmakra, s főként Angliára és Olaszországra gondol, akik számunkra kedvező javaslatot terjesztettek elő, de a franciákról sem mond le. „Nem veszem rossz néven Franciaország álláspontját sem, mert meg vagyok győződve arról és bizonyos vagyok abban, hogy amikor meg fognak győződni arról, hogy így eredményt nem érünk el, Franciaország is segítségünkre jön és megfelelő határozat hozatalát segíti elő.” A szomszédos országokkal való jó kapcsolatokat fontosnak tartja. „Amint lehetséges lesz, kettőzött erővel fogunk arra törekedni, hogy lojális és korrekt eszközökkel megnyerjük szomszédaink jóindulatát és barátságát is. Hajlandók vagyunk mindent megtenni, de megalázni magunkat nem hagyjuk. (Úgy van! Helyeslés az egész Házban.) A nemzet elvesztette ifjúságának virágát, országának kétharmad részét, vagyonának régi gazdagságát és a régi erőforrásokat, de nem vesztette el önérzetét és becsületét. (Óriási taps az egész Házban.) Felemelt fővel járunk és fogunk járni a jövőben is.” A lap a tudósítás végén megjegyzi: „Lelkes éljenzés és taps. A miniszterelnököt beszéde végeztével tömegesen üdvözölték és hosszasan tapsolták.”
A Himnusz születésének századik évfordulója alkalmából díszközgyűlést tartanak Mátészalkán, amelyről a Világ június 10-én megírja: a nemzetgyűlés nevében Almásy László alelnök, a kormány képviseletében pedig Klebelsberg Kuno kultuszminiszter rótta le a kegyeletét Kölcsey Ferenc emléke előtt. Balogh Jenő, az MTA főtitkára ünnepi beszédében úgy méltatja a Himnusz szerzőjét: „Ha mást nem csinált volna, csak azt, hogy a Himnuszt megírta, akkor is méltó lenne az ünneplésre, mert a Himnusz nemcsak ima, hanem igazi politikai és hazafias tett is.” A díszközgyűlés után Horthy Miklós kormányzó fogadja a polgári küldöttségeket a községháza tanácstermében, és így válaszol az üdvözlő beszédekre: „Ma egy porba sújtott, csaknem teljesen tönkrement nemzetet kell újra talpra állítani. Ebben a nagy munkában legfőbb támaszunk a magyar anyaföld. A magyar újjáéledésnek másik nagy tényezője még a magyar kultúra, melynek fölényét és hódító erejét nem lehet semmiféle más erővel leküzdeni. Minden osztály- és felekezeti különbséget félretéve, vállvetett munkával kell együtt haladniok a magyar föld népének és a magyar kultúra munkásainak.”
