Nem ritka Rytkó!

Hát ez az. Erről írtunk az elmúlt húsz évben sokan, köztük jómagam is, ha nem százszor, hát ezerszer: Rytkó Emília esete kapcsán ismét kiderült, hogy ami Magyarországon történt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, azt csak elcseszett rendszerváltásnak nevezhetjük.

A modern demokráciák legfontosabb, alapvető intézménye a szabad választás. Bár a politológia tézisei szerint a jó és tartalmas demokráciáknak még sok más kritériumuk, feltételük van, az alap, ami nélkül nem létezhet képviseleti demokrácia, az nem más, mint hogy a választások szabadok legyenek és tiszták, azaz a mindenkori kormányzó hatalmat legfeljebb négy-öt évenként le lehessen váltani.

És akkor tessék: Magyarországon 2002 és 2009 között a demokrácia alapvető, bázisintézményének, fundamentumának jogszerűsége és tisztasága felett egy volt kommunista besúgó, spicli őrködött. Egy olyan ember, aki szentül hitt a demokráciát tagadó marxizmus-leninizmusban – hiszen a XII. kerületi pártbizottság marxista-leninista egyetemének levelező tagozatát irányította –, s szentül hitt abban is, hogy az ellenzéki gondolkodók ellen, akik szabadságban és demokráciában hittek, kemény kézzel fel kell lépni, például önként és dalolva jelenteni kell róluk a titkosszolgálati és rendőri szerveknek.

(„Határozottság, erős kéz” – mondta Virág elvtárs.) S egy olyan ember, akinek nincs életrajza – talán titkosították száz évre

Rytkó elvtársnő a magyar rendszerváltás szimbóluma. Az elmaradt történelmi igazságtétel, az elmaradt lusztráció, az elmaradt szükséges személycsere szimbóluma. Szánalmas és tragikomikus szimbólum.

És ezt nem értik meg belőlünk Nyugaton. Nem értik, hogy elkeseredtünk, amikor Kohl kancellár a rendszerváltás hajnalán azt javasolta Antall Józsefnek, hogy tartsa meg Horn Gyulát a kormányában külügyminiszternek. Horn Gyulát, aki az 1956-os forradalom leverésében pufajkásként vett részt. És Kohl ráadásul azok közé tartozott, akik sokat értettek belőlünk, a történelmünkből és kínjainkból. Mit várhatunk megértésben a többi nyugati politikustól?

S amikor e sorokat írom, a tízen-huszonéves fiatalokra gondolok. Azokra, akik amikor e sorokat olvassák, nem értenek belőlük semmit. Nem értenek semmit, mert nem éltek a Kádár-korszakban, nem ismerték a diktatúra természetét, s ha ma leírom én vagy bárki más azt a szót, hogy a posztkommunisták, akkor elnézően mosolyognak, mert fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent ennek az országnak a posztkommunizmus brutális jelenléte még mindig, 23 évvel a rendszerváltás után.

E fiatalok nem értik, amiről mi, idősebbek, az apáik és anyáik beszélünk, mert az ötvenesek, az ő szüleik, elmulasztották megtenni, hogy informálják őket. Az én generációm, az ötvenes generáció vétkes abban, hogy a mai huszonéves fiatalok nem értik meg a mi problémáinkat és aggályainkat a mai állapotokkal szemben – már ami a „baloldalt” jelenti. Nem tudják vagy nem érdekli őket, hogy egy Lendvai Ildikó – a főcenzor a diktatúrában –, egy Kovács László volt EU-biztos, külügyminiszter, egy Kiss Péter, Szekeres Imre, Baja Ferenc no és persze Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és még sorolhatnám, mind-mind a pártállami diktatúra vezető funkcionáriusai, KISZ-vezetői voltak. Nem értik meg, hogy ez súlyos probléma egy demokráciában.

És a mai fiatalok épp ezért tartják egykutyának a két politikai elitet és tábort. Nem látják, hogy az egyik oldal a demokráciáért küzdött, lázadt és tüntetett, míg a másik oldal a diktatúrát védte, amíg tudta, majd amikor már nem lehetett, „élére állt” a demokratizációnak – és megint jól járt. Diktatúrában is nyertek, demokráciában is nyertek. Ez aztán a „zsír”!

Újra és újra el kell mondanunk a fiataloknak, hogy itt nem „egykutyák” vívnak ádáz küzdelmet egymással, hanem demokraták és volt kommunisták. Újra és újra meg kell értetni velük, hogy ők sajnos éppúgy nem fogják megérteni a hazai viszonyokat – miként sajnos Nyugat-Európa, az EU vagy az Egyesült Államok sem érti –, ha nem akarják megismerni a közelmúltunk eseményeit.

Meg kell értetnünk a fiatalokkal, hogy ha egy Rytkó Emília vezetheti a választások lebonyolítása és tisztasága felett őrködő intézményt, akkor a múlt árnyaitól még mindig nem szabadultunk meg.

De, talán mégis – válaszolva Antall Józsefnek: még képesek lehetünk, még „tetszünk” forradalmat – azaz megtisztulást – csinálni.