Noha gyakori kritika az Orbán-kormány keleti nyitás stratégiájával szemben, hogy még a kereskedőházak létesítése ellenére sem tud valódi gazdasági hasznot felmutatni, egy komoly fejlemény mégis történt az utóbbi években: a kelet-közép-európai régiót tekintve Magyarországra érkezik a legtöbb kínai működő tőke. Az MNO-val mindezt Szunomár Ágnes ismertette, aki jelenleg is folyó kutatásában vizsgálja az ázsiai szuperhatalom gazdasági szereplőinek motivációit, tőkekihelyezéseit. Az eddigi eredmények alapján úgy látszik: a kínai befektetések szerepe a válság után jelentősen megnőtt, és bár így is jócskán elmarad a nyugati kapcsolatokhoz képest, egyre fontosabb lesz régiónk országainak.
A Világgazdasági Intézet munkatársa rámutatott: noha az Orbán-kormány 2012-ben jelentette be hivatalosan a keleti nyitás politikáját, a kínai kapcsolatok fejlesztése valójában már 2003 óta zajlik, és politikai hovatartozástól függetlenül mindegyik kormány fontosnak tartotta. Az ottani vállalatoknak a tőkéjük kihelyezésekor igencsak fontos a „barátságfaktor”, vagyis nem feltétlenül alacsony adókkal, hanem az esetünkben is eredményes, évekig tartó párbeszéddel és bizalomépítéssel lehet hatékonyan csalogatni a tőkét. Erre folyamatosan oda is kell figyelni, hiszen az előny elveszíthető, Csehország és Lengyelország például nagy energiákat fordít a kapcsolatépítésre.
A mi szempontunkból nem túl szívderítő viszont, hogy a kínai cégek elsősorban összeszerelő központként működtetnék itteni leányvállalataikat, ami ellentmond annak a stratégiai célnak, miszerint Magyarország magas hozzáadott értékű termékeket állítson elő. Nagyon leegyszerűsítve: ha magasabb a hozzáadott érték – mert mondjuk nemcsak összeszerelünk, hanem tudást is beleadunk –, azáltal nagyobb bevételt lehet elérni, ami végső soron magasabb bérekhez is vezet.
Jelenleg úgy néz ki, e szemlélet megváltozásához a környékbeli országok összefogására lenne szükség, és arra, hogy egymás tudását kiegészítve közös üzletekben legyenek érdekeltek. Csakhogy erre kicsi az esély, mivel a régió államai sokkal inkább a vetélytársat látják egymásban, mint a potenciális partnert. Már többször világossá vált: Kína sokkal inkább tekinti egységes régiónak Kelet-Európát, mint mi magunk.
A jüanmilliárdok lefölözésére egyébként más megoldás is kínálkozhat. A jó ideje halasztott Belgrád–Budapest vasútvonalon a kínai áruk szállítása után jelen állás szerint csak transzferdíjat számolhatnánk fel a pályahasználatért, de ha üzemek is létesülnének a vasútvonal mentén, akkor máris több bevételhez juthatnánk. Ehhez mindössze elhatározás kell – szögezte le Szunomár Ágnes.
A vasútvonal kivitelezése azonban, csakúgy, mint a legtöbb kínai szerepvállalással eltervezett beruházás, lassan halad. Több dolog is hátráltatja az előrehaladást: vagy a kínaiakkal nem sikerül megegyezni a részletekben, vagy az Európai Bizottság akadékoskodása okoz késlekedést. Szunomár Ágnes ugyanakkor úgy látja: a szerb–magyar–kínai projekt végül meg fog valósulni, hiszen az Európai Uniónak is érdeke, hogy fejlődjön a régiónkban igencsak leromlott állapotban lévő infrastruktúra, még ha ez kínai pénzből lesz is megoldva.
Egy dologban mindenesetre még nagy fejlődésre lenne szükség: jobban helyzetbe kellene hozni a magyar kis- és középvállalkozásokat a távol-keleti ország piacán. Egyelőre ugyanis
a magyar export jórészt az itt székelő multik eladásait jelenti.
Ennek orvoslására szolgálnának a szerte a világon, így Kínában is létrehozott kereskedőházaink, de ezeknek a magyar kivitelre viszonylag kevés hatásuk volt eddig. Bár a keleti nyitás és a kereskedőházak elterjedése összességében nem váltotta meg a világot, Kínában azért sikerült előrelépnünk. Az oda irányuló magyar export 2010-ben még 318 milliárd forint értékű volt, de 2013-ban, a helyi kereskedőház megnyitásának évében már 444 milliárdot tett ki, 2014-ben pedig elérte a 494 milliárdot. Ezzel Kína egyértelműen a legjelentősebb ázsiai exportcélpontunk volt. Az általunk korábban megkérdezett szakértő ugyanakkor úgy látja, ebből a kis- és a középvállalkozások nem az elégtelen támogatás miatt nem tudják kivenni a részüket, hanem mert a termékeik nem elég versenyképesek.
