Ha Horvátország megtelt, irány Albánia!

A dalmát tengerpart minden kétséget kizáróan az Adria egyik ékköve, ám pont emiatt özönlik el turisták milliói évről évre. Aki ódzkodik a zsúfoltságtól, és van benne kellő vállalkozószellem és alkalmazkodóképesség, annak kiváló alternatíva lehet Albánia, ahol ugyan szintén nem ritka a nagy tömeg egyes részeken, de némi előzetes tájékozódással még bőven találhatunk kevésbé felfedezett partszakaszokat is. Érdemes azonban minél előbb felírni az úti célok közé ezt a világtól nem is olyan régen még elzárt országot, mert a fapados járatok elterjedésével Albániát is egyre több turista fedezi fel.

Igazi édenkert a különleges természeti jelenség, a Kékszem-forrás Forrás: A szerző felvétele

Igazi édenkert a különleges természeti jelenség, a Kékszem-forrás
Fotó: A szerző felvétele

A szépen felújított épületek lábánál az Osum folyó kanyarog, egyik oldalán a várheggyel, a másikon a modernebb városrésszel. A városkát a Tomorr- és a Shpirag-hegyek ölelik körbe, amelyek a legenda szerint két óriás­ról kapták a nevüket, akik egy berati lány miatt összevesztek, megbirkóztak egymással, majd mindketten életüket vesztve heggyé váltak – a közöttük kanyargó Osum-folyó pedig az óriásokat sirató berati lány könnyeiből keletkezett. Berat egyébként szerepel az UNESCO világörökségi helyszíneinek listáján, csakúgy, mint Gjirokastra, egy oszmán kori település, amely szintén megér egy látogatást.

A két város között útba ejtettük Bejnét, ahol egy csodálatos középkori híd lábánál lévő, kénben gazdag természetes hőforrás várt minket, ahová még kiépítetlen ösvényeken lehetett eljutni, és elég kevés útleírásban szerepel – mint kiderült, méltánytalanul. Ennek megfelelően főleg helyiek látogatják, de ottjártunkkor ők sem voltak túl sokan.

Egyedülálló és különleges természeti jelenség a Kékszem-forrás, amit az albán riviéra felé tartva ejtettünk útba. A kristálytiszta, türkizkék színű víz egy nagyjából ötven méter mély medencéből bugyog fel. Az ötven méter becslés, ugyanis csak eddig a mélységig mentek le búvárok, így a karsztlyuk pontos mélysége még nem ismert. Egy-két kávézó és ajándékbolt már idetelepült, de azért javarészt még érintetlen a környék, amely egyébként természetvédelmi terület.

Az albán–görög határon fekvő Butrint romvárosát szintén érdemes meglátogatni, a 18 hektáros területen amfiteátrum, színház, fürdők találhatók, az első letelepedők a régészek szerint Kr. e. 1000-ben érkeztek ide. A vár már a Velencei Köztársaság idején épült.

Innen már csak egy ugrás a tengerpart. Ksamil városát, bár ódákat zengtek a fehér homokos tengerpartól és a kis szigetekről, kihagytuk, elriasztott a nagy tömeg. Északra indulva a parton nem kellett azonban sokat autózni, hogy elérjük Himarét, ahol a tökéletes tengerparti szállást is megtaláltuk – a barátságos árfekvésű szálloda közvetlenül a parton, a városka egy nem túl zsúfolt részén volt. Az azúrkék víz és a nyugodt környék a görög ízeket idéző éttermekkel annyira megnyerte a tetszésünket, hogy a hátralévő három napban itt pihentük ki az út addigi fáradalmait.