Nemcsak a mindennapi cselekedeteink, szokásaink, mozgásterünk változott drasztikusan, hanem az érzéseink is. Ma már a férfiaknak is nehéz megállniuk, hogy ne csorduljon ki néhány könnycsepp.
Van, akire legváratlanabb szituációban törnek rá a könnyek, vagy egy torokszorító érzés, különösebb kiváltó ok nélkül, ahogy rám is, amikor először álltam a sorban a szupermarket előtt. Vagy, amikor megláttam azokat a bergamói katonai konvojról készült felvételeket, ami más városok krematóriumaiba szállította az elhunytakat. Ezek a képsorok bejárták az egész világot – sajnos, azóta nap, mint nap megteszik magányos útjukat.
A családban megpróbáljuk tartani magunkat ahhoz, hogy naponta maximum egy, vagy két alkalommal hallgatunk híreket, nézünk híradót. De még így is eljutott hozzám két szívszorító emberi gesztus: például, egy idős bergamói nénié, aki a nyugdíjas otthon ablakából – az elhúzott függönyök mögül – szívet formált a kezével, így üzente a kintieknek: még élek. Egy másik bergamói hölgy elvesztette édesapját. Szeretett volna neki legalább egy koszorút csináltatni, de virágboltok már régen zárva vannak, így rajzolt egyet.