Így lesz a Nyugat-Balkánból nyugodt Balkán?

Az amerikai diplomácia hathatós közbenjárásával Josep Borrell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő nemrég egy alá nem írt szerződés alá nem írt mellékletéről tárgyalt Ohridban Alekszandar Vucsiccsal és Albin Kurtival. A szerb elnök és a koszovói kormányfő is további kritikákat fogalmazott meg ugyan a másik fél irányába, de a jelek szerint nincsenek olyan távol valamiféle kompromisszumos megállapodástól, mint korábban. A megegyezés márpedig mindkét fél érdeke, ez ugyanis az egyetlen módja, ha szeretnének előrébb lépni az Európai Unió felé vezető úton.

Miközben sokak számára minden eddigieknél átláthatatlanabbnak és érthetetlenebbnek tűnik a nyugat-balkáni helyzet, azon belül Belgrád és Pristina viszonya, valójában a mostani állapot úgy egyszerűsíthető le, hogy a világ első számú nagyhatalmának, az Egyesült Államoknak nem érdeke most ott a feszültség fenntartása vagy fokozása, hiszen a világ más részein kell az érdekei érvényesítésére koncentrálnia.

Az amerikai diplomácia ugyanis jelentős szerepet játszott abban a talán precedensértékkel is bíró fejleményben, miszerint a felek megegyeztek, miközben nem írtak alá semmit. 

Az amerikai diplomácia hathatós közbenjárásával ugyanis Josep Borrell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő egy alá nem írt szerződés alá nem írt mellékletéről tárgyalt Ohridban Alekszandar Vucsiccsal és Albin Kurtival. A szerb elnök és a koszovói kormányfő is további kritikákat fogalmazott meg ugyan a másik fél irányába, de a jelek szerint nincsenek olyan távol valamiféle kompromisszumos megállapodástól, mint korábban. 

Nem mellékes fejlemény, hogy ugyan Szerbiában többször is hangsúlyozták, hogy az oroszokkal is a jó viszony megőrzése a cél, a mostani körülmények között nem kis paradoxonnak tűnik arra hivatkozni, hogy Moszkva is támogatja a nemzetközileg elismert határok sérthetetlenségét. 

Az amerikai és európai győzködés után az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (ismét) találkozott a szerb elnökkel és a koszovói miniszterelnökkel. A találkozón állítólag nem írtak alá semmit, de szóban elfogadták a korábban szintén csak szóban elfogadott francia–német javaslat végrehajtási mellékletét. 

Úgy is mondhatnánk, hogy a helyzet a balkáni viszonyoknak megfelelően „abszurd”. Ennek egyik magyarázata azonban, hogy így a felek a belpolitikai szintéren tudnak arra hivatkozni, hogy nem írtak alá semmit, amit lényegében mindkét fél belföldi ellenzéke egyfajta kapitulációként próbálhatna beállítani. A szélsőjobbos szerb politikai ellenzék ugyanis azt követeli – időnként az utcákra szólítva az embereket –, hogy a szerb elnök semmilyen dokumentumot ne írjon alá, mert azzal közvetlenül vagy indirekt elismerné Koszovó államiságát. 

Külpolitikai szempontból pedig az is bonyolítja a helyzetet, hogy az Európai Unió tagállamai közül Spanyolország, Szlovákia, Románia, Ciprus és Görögország sem ismeri el Koszovó függetlenségét.

Nyilván minden ország esetében sejthető, hogy miért van így, de amennyiben végül Szerbia, ha nem is direkt megnyilatkozással, de mégis elismerné valamilyen formában a szakadár déli tartomány államiságát, talán furcsa lenne, ha a továbbiakban Szlovákia vagy Románia valamilyen indokkal mégis kiállna mellette. Anthony Blinken, az Egyesült Államok külügyminisztere a szenátus külügyi bizottságának ülésén ki is jelentette, hogy ha megvalósul a Belgrád és Pristina közötti megállapodás, akkor talán változtatna álláspontján az öt uniós tagország is, amely eddig vonakodott Koszovó függetlenségének elfogadásától. Josep Borrell, a Szerbia és Koszovó között közvetítő uniós főképviselő nyilatkozataiból kitűnik, hogy Szerbia esetében az uniós csatlakozási folyamat felgyorsítását eredményezné a konstruktív hozzáállás. Borrell a koszovói Szerb Községek Közösségének létrehozását is többször említette, amit viszont Pristina részéről várnak el a közvetítők.

De vajon mit tartalmaz a terv, amit Belgrád és Pristina nem írt alá, de mégis rábólintott? Szerbia és Koszovó kapcsolatának rendezése végett dolgozták ki az úgynevezett francia–német javaslatot, melyet tavaly ősszel ismertettek a felekkel, ám eredeti formájában egyik oldal sem tartotta elfogadhatónak. Szerepel benne ugyanis a koszovói szerb kisebbség önkormányzatiságát szavatoló közösség megalapítása, valamint az, hogy Szerbia ne akadályozza Koszovó felvételét a nemzetközi intézményekbe. 

Szerbia számára világossá tették, hogy amennyiben szeretne előrébb lépni az Európai Unió felé vezető úton, rendeznie kell a viszonyát Pristinával. Szerbia és az Európai Unió között eddig 25 csatlakozási fejezet nyílt meg a 35 közül, de az utóbbi időben a folyamat jóformán leállt. Koszovóval eddig a stabilizációs és társulási megállapodást írták alá, még uniós vízumkötelezettség is sújtja a koszovói állampolgárokat. Belgrád további fejezeteket szeretne megnyitni, hiszen gazdasági kapcsolatai is az EU országaihoz kötik már most is. Koszovó pedig mihamarabb tagjelölt ország szeretne lenni. A francia–német javaslatban a pontok egyebek mellett arra vonatkoznak, hogy a felek egyenlő jogokon alapuló jószomszédi kapcsolatot ápolnak egymással, egymás nemzeti szimbólumait és dokumentumait elismerik, az egymás közötti vitákat békés úton rendezik, Szerbia nem ellenzi Koszovó felvételét a nemzetközi szervezetekbe, nem akadályozzák egymás uniós előrehaladását, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a koszovói szerb közösség megfelelő szintű önrendelkezési joggal bírjon.

A megállapodás a várakozások szerint a térség számára békét, stabilitást és felvirágzást hozna. 

A kérdés, hogy a belgrádi és a pristinai vezetők képesek lesznek-e a kompromisszumokra, illetve, hogy hosszabb távon a saját népükkel és a választók többségével is el tudják-e fogadtatni az előnyökkel kecsegtető megállapodást. 

Ha a megállapodást elutasítják, az elszigetelődéshez vezethet, akár valamiféle szankciók bevezetése sem kizárt. Mindez belső nyugtalanságot is okozna.

Itt tart most a viszony Belgrád és Pristina között, miközben évfordulóról is megemlékeznek. A NATO ugyanis 1999. március 24-én kezdte meg a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bombázását. A katonai tömb 19 tagországa azután folyamodott katonai fellépéshez, hogy kudarcba fulladtak a franciaországi Rambouillet-ben, valamint Párizsban folytatott tárgyalások Koszovóval kapcsolatban. A NATO akcióját 78 nap után a kumanovói egyezmény zárta le, amely értelmében a jugoszláv katonaságnak és rendőrségnek el kellett hagynia Koszovó területét. A szerződés aláírását követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta a 1244-es határozatot, amely törvényesítette a térségbe érkező külföldi csapatok jelenlétét. A koszovói nemzetközi békefenntartó erők, a KFOR katonái 1999. június 12-én vonultak be Koszovóba. Azóta is ott vannak. 2008-ban pedig Pristina egyoldalúan ki is mondta elszakadását Szerbiától. Ezt Belgrád nem hajlandó elismerni.

A szerb kormány a bombázásokat követően létrehozott egy bizottságot, amelynek a feladata a NATO-légicsapások egészségügyi és környezeti következményeinek a vizsgálata. A testület által begyűjtött adatok szerint jelentősen megnőtt a rákbetegek száma a bombázás utáni időszakban. Dél-Szerbiában – ahova több gyengített uránt tartalmazó lövedéket használtak – állítólag nagyobb számban tapasztaltak megbetegedéseket.

Borítókép: Alekszandar Vucsics szerb államfő, Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője és Miroslav Lajcák, az Európai Unió nyugat-balkáni régiót érintő kérdésekért felelős különleges képviselője megbeszélést folytat az észak-macedóniai Ohridban rendezett szerb–koszovói csúcstalálkozó előtt 2023. március 18-án. Vucsics szerb államfő és Albin Kurti koszovói miniszterelnök uniós meghívásra ül tárgyalóasztalhoz, hogy a Szerbia és Koszovó közötti viszony rendezésére kidolgozott francia–német javaslatban foglaltak részleteiről tárgyaljon (Fotó: MTI/EPA/Dimitrije Goll)