A mentők versenyeznek

Pedig ez nem a Forma-1!

Közvetve élik át ezt a szörnyűséget azok, akik nem néztek farkasszemet a vírussal, a szeretteiket, barátaikat elkerülte. A tévét, rádiót, számítógépet ki lehet kapcsolni. Ha a zenét felhangosítom – bár, a redőny erre nem elég –, még a mentőautók szirénázását is el lehet fojtani.

A közelünkben van egy mentőállomás. Most úgy érzem, mintha az ablakunk alatt lenne a mentők Forma 1-es pályája, és a versenyszezon kellős közepén lennénk. Az én házi vírus-görbén aszerint laposodik, hogy hány percenként szirénáznak. Az ember legszívesebben bevackolná magát egy pihe-puha, biztonságos kuckóba, ameddig ennek a járványnak vége lesz. Viszont, a bevásárlás elől nem lehet elbújni, még ha – paradox módon–, március 8-a óta ez az egyetlen lehetőség, hogy kimozduljunk.

A szupermarket lett az a hely, ahol először szembesültünk azzal, hogy ez a „hívatlan vendég” hogyan változtatta meg a világot. Nem véletlen, hogy az első „koronavírusos” sorban állásnál kellet nyilvános helyen is megküzdenem a könnyeimmel, és ezzel nem voltam egyedül. A napokban egy pillanatra megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elképzeljem milyen lesz majd a bevásárlás, ha ez elmúlik.

Biztos, hogy majd megpróbálom kitalálni, hogy az ismerős eladók közül a maszk mögött vajon ki volt az, aki a homlokomhoz, vagy a nyakamhoz tartotta a digitális hőmérőt. Még sokáig eszembe jut majd: az oldalsó bejárat magasságában állt mindig a sor. Hiába próbáltam taktikázni. Egyszer ebéd időben mentem, máskor délután sziesztakor, de mindig ugyanott volt a sor vége. Úgy is történt, hogy még hátrább álltam, mint kellet volna, hogy elkerüljem a számomra kevésbé szófogadónak tűnő sorban állót. Csak vártuk tisztes távolból, hogy egy ember kimegy, egy másik pedig bemegy.