A meztelen zsoldos asztalánál

Urbán Péter elbeszéléskötetében olvasható az egyik legszebb példázat, amivel találkoznom adatott. Idézek is egy részt A kereszt című szövegből, afféle tanulságképpen: „Nagy panasszal fordult egyszer valamelyik szerencsétlen ember az Úristenhez, nehezményezve a maga súlyos, nagy keresztjét.

Hiszen lehetetlen, hogy buzgó, jámbor életével ilyen nehéz keresztet érdemelt volna. Kérte hát az Urat, hogy rakjon a vállára kisebb terhet. Az Úr meghallgatta kérését, és hatalmas épületbe vezette a kérelmezőt. Itt végeláthatatlanul sorjáztak a feszületek.

Kisebbek, nagyobbak, fatörzs magasak és tenyérben hordozhatók, díszesen faragottak és két rönkből összeróttak. Az ember sokáig válogatott, végül nem akart túl kényelmesnek tűnni, hát kiválasztott egy vállmagasságig érő, szépen csiszolt és lakkozott keresztet.

Az Úr bólintott, amikor az ember megmutatta neki. Vidáman és könnyű szívvel indult útjára a férfi, hegyre kapaszkodott fel a többi feszületcipelő társa nyomában, a hegy csúcsánál az utat egy mélységes mély szakadék zárta el.

A többiek lefektették rá Istentől kapott keresztjüket, és ki kényelmesen, ki félve, átvonult rajta. Az ember tudta, hogy a szakadékon túl várja őt a boldogság, ott van a mennyország.

De ahogy átnyújtotta keresztjét, rögvest látta, hogy nem ér át a szakadék fölött. Megpróbálta a feszület fáját szétfeszíteni, hátha a két darab valahogy átér. De nem járt sikerrel.” Nem folytatom, olvassák el.

De lássuk, mit kapunk még az 1979-ben született, jelenleg szabadúszó íróként dolgozó szerző harmadik kötetétől? Két ciklusba osztott szövegeket; az egyik tartalmazza az elbeszéléseket, a másik tárcákat és tárcanovellákat vonultat föl. Az elbeszélések határozottan erősebbek és drámaibbak, viszont a másik ciklus könnyed felüdülést ígér – a statisztaként kenyerét kereső fiatalember egy napját elmesélő és a többi statisztát rendszerezni próbáló szöveg például egyenesen fenomenális.

Az elbeszélések között van mindenféle: realista, mágikus realista, Moldova fénykorát idéző kedves-aranyos, történelmi, ötvenhatos és ávós történet is, és mindegyik a szerző egy-egy újabb kiválóságát, remek oldalát mutatja föl.

Ha van a könyvvel problémám (azon kívül, hogy mechanikusan és mániákus következetességgel, sőt hibásan használ vesszőket minden, de minden egyes és, vagy, valamint meg előtt), akkor az éppen ebből fakad. Ez a sokféleség általában az első kötetek jellemzője szokott lenni, hiszen ott kell megmutatni, mennyiféle hangon tud megszólalni a szerző.

Az ártatlan olvasó úgy gondolja, hogy harmadik kötetnél a szerző vagy leteszi a garast valamelyik hang mellett, és azt képviseli konzekvensen, vagy ha nem, akkor mindegyik hangra ír legalább egy ciklusnyi novellát, és immár ciklusokban (netán külön kötetekben) mutatja meg, mi mindent tud. (Ugyanez vonatkozik ugyanakkor a tárcákra is: azokat egyenesen külön könyvbe tettem volna, ha én szerkesztem a könyvet, és persze ha van belőlük egy könyvnyim.)

Az olvasó készüljön tehát fel, hogy nyomban, amint beleélné magát egyik vagy másik korszakba, stílbe, netán műfajba, és azt gondolja, hm, de megnéznék és elolvasnék még egy ilyen szöveget… hát nem kap: egy teljesen másik irányból közeledő történet, elbeszélés érkezik helyette. Marad azért a kérdés: mi szervezi kötetté ezeket a szövegeket?

A szerzői vagy tán a kiadói igény? Urbán Péter kitűnő író, és aki ilyen klasszikus elbeszéléseket és novellákat tud írni (nem beszélve a példázatokról és tárcákról), annak érdemes lenne egész köteteket vagy ciklusokat megtölteni a vonatkozó szövegekkel, és nem csak kóstoltatni, mint egy plázában.

Urbán Péter: Meztelen zsoldos. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2018.