A színész és a kuncsaftok

Budapest szívében, a Városház utcában akad még egy-két ittmaradt üzlet: például egy régi varroda és egy századelőt idéző borbélyszalon. Utóbbiban Bán János várja a „kuncsaftokat” a Katona József Színház kirakatba helyezett darabjában, amely túl van a 230. előadáson. A színművésszel, az utcaszínház avatottjával az improvizáció lehetőségeiről, a kísérleti színház helyzetéről és a színész elismertségéről is beszélgettünk.

Bán János: Amíg a kintiekkel kommunikáltam, a bentiek roppant jól szórakoztak Fotó: Bach Máté

Tolnai Ottó Végeladás című drámájából született monodráma, amolyan „kint is, bent is színház”, amelynek nemcsak az üzletben ülő néző, de az utca népe is résztvevője lehet, a színészi jelenlétnek pedig elengedhetetlen eleme az improvizáció. Minden Bán Jánosra van bízva, aki kreativitásával és az új helyzetekre való nyitottságával immár ötödik éve a vállán viszi a darabot.

A helyspecifikus előadás nemrég a Puskin mozi mellől a Városház utcába költözött. – A Kossuth Lajos utcában nehéz volt megszokni az utcai kommunikációt, a darabot váratlan pillanatban megfigyelő, fotózó turistákat.

Az összes nyelven megszólaltam, amin tudok: oroszul, angolul, németül, csehül, szlovákul, románul, spanyolul. Többszörös figyelmet igénylő, összetett színészi feladat ez. Nem volt könnyű színészileg ráállni erre a sokirányúságra, de amíg a kintiekkel kommunikáltam, a bentiek roppant jól szórakoztak, én pedig ezalatt pihenni tudtam – magyarázza a színész.

Az előadás tétje, hogy Bán János fenn tudja-e tartani másfél órán keresztül a figyelmet úgy, hogy reflektálnia kell a kuncsaftokra, a kintiekre és a bentiekre egyaránt, és közben vissza kell adnia Tolnai Ottó költői, kissé archaikus, nyelvtörő szövegét is.

– Mindig a személyiség kulcsát kell megtalálni. Rájöttem, hogy ez a borbély amnéziában szenved, öreg. A halálra készül és elkezd megszabadulni az élete során összegyűjtött tárgyaktól – mondja a színművész. Miközben a borbély eladogatja a tárgyait, elmeséli az életét, és néha a közönség soraiból kiszólít valakit „borotválásra”. Az igazi díszlete az előadásnak maga az utca: állatkerteffektusról van szó, vagyis attól függ, hogy a kerítés melyik oldaláról nézzük. – Korunk kórja, az elidegenedés ellen szól a darab – fogalmaz Bán.

Bán János: Amíg a kintiekkel kommunikáltam, a bentiek roppant jól szórakoztak
Fotó: Bach Máté

A mostani adaptáció az ötvenkettedik variáció, amellyel Bán a próbafolyamat során szembesült, hiszen dramaturgiailag nem működtek a korábbiak.

Mint elmondta, rendkívül sok múlik a nézőkön, a jelenlétükön és a kulturáltságukon.

– A volt párom kozmetikusa figyelmeztetett, készüljünk fel, hogy lesz női jelentkező is. Hadd ne mondjam, nyolc női „kuncsaftom” is volt az öt év alatt. Emlékszem egy esetre, amikor egy nagyon kulturált, jól öltözött, negyvenes nő úgy jött ki, mint aki nem tudja, hol jár, mintha meg lett volna bűvölve. Meg is kérdeztem: Rosszul van, asszonyom? – idézte fel a színész, aki az előadások során sokféle helyzetet megélt már, de nem eshet ki a szerepéből.

Rögtönzésre nyitott színészről lévén szó általában olyan munkák találták meg, amelyek nem sorolhatók a hagyományos kőszínházi modellbe.

– Érdekelt az utcai művészet, a Színész-­automata ötlete is így fogant a kilencvenes évek elején, amit Dömölky János felkérésére dolgoztam ki. Adott egy fagylaltospult, ahol fiktív etűdcímek vannak kiírva, a néző gombnyomással választ, az automata pedig bemondja nekem a címszót. Egy-három perces játékok voltak, különböző szellemi tartalommal. Bohóctréfák, de annál sokkal többek – mondja.

Alapító tagként harmincöt éve tagja a Katonának, és mint mondja, 1987-től 1994-ig a világszínház élvonalába tartozott a társulat. – Az újfajta fogalmazással kenterbe vertük a világot.

A Három nővér és a Revizor világhírű darabok voltak akkoriban, de nem hiszem, hogy most le lennénk maradva. Azonban a kultúra, főként a színház támogatása európai szinten csökkent. Leginkább az bánt, hogy az alternatív színházak költségvetését itthon annullálták, alig jut támogatás a Jurányi Háznak, ami nagyon értékes alkotói közösség, és magam is játszom ott.

A függetlenek jelentős veszteségeket könyvelhetnek el, mert egy kísérleti színházi tér nem tud olyan jegybevételeket produkálni, mint egy kőszínház – mutat rá Bán János. Mint mondja, harmincöt év alatt nem tudott volna jobb helyet találni a Katonánál, amelyet azért tart érvényes színházi műhelynek, mert a generációk egészen kivételes tehetségeiből teremtődik újjá.

Bán Jánost Csehországban ismerte meg a nagyvilág, ahová először Jirí Menzel (Szarvaskirály, Az én kis falum) felkérésére került. Úgy látja, a színész megítélése Csehországban sokkal magasabb szintű, mint hazánkban, ami a bérkülönbségekben és a társadalmi ismertségben is szembetűnő. Itthon is megtalálják a filmesek, mostanában főként kisjátékfilmeket forgat.

– Számomra a kisfilm több kreativitást hordoz, mint a nagyobb filmek. Harminc éve nem olvastam olyan erős forgatókönyvet, mint amin most dolgozom – mondja, de a készülő film címét nem árulta el, csak hogy Sallai Ervin rendezi.

Bán János mostanában szeret elvonulni, főként az alsóörsi hegyoldalba.

– Parasztnak születtem, művész már voltam, most újra a paraszti lét felé török – állapítja meg, majd bezárja a borbélyüzletet, amelynek szomszédságában egy divatos fodrászszalon nyílt.