Van olyan csillagállás, amikor minden összejön ahhoz, hogy egy film katasztrofálisan rossz legyen. Claires Denis a Csillagok határán című alkotása esetében a legnagyobb probléma mindjárt a forgatókönyvvel adódott, pedig a leírás alapján a történet akár ígéretes is lehetett volna.
A Csillagok határán főszereplőjét halálra ítélik, majd egy űrhajóra küldik több más elítélttel együtt, hogy kísérletezzenek rajtuk. Ez az alapállás. Aztán látunk sok képet a múltból, de nem eleget ahhoz, hogy kiderüljön, kik ezek az emberek, milyen életük volt, miért vannak egy űrhajóban. A kísérlet érthetetlen zagyvaság, a fekete lyukhoz pedig olyan lassan érünk el a filmben, hogy a néző kezd elaludni az unalomtól. Amikor végre megérkeznek a szereplők, nem történik semmi.
Nem minden science fiction filmben van ez így. Christopher Nolan 2014-es a Csillagok között (Interstellar) című alkotása például megváltoztatta a sci-firől való gondolkodásunkat. Ebben a szeretet ereje olyan mértékű, hogy a fizika törvényeit is képes átírni. Vagy más értelmezésben: olyan titkok vannak földön és égen, amelyek valóban túlmennek minden tudásunk határán. Vagyis míg Christopher Nolannek volt a film történetén túlmenő mondanivalója, addig Claire Denis-nek úgy látszik, nem volt, azon túl, hogy az erőszakos emberek még egy űrhajóban is megmaradnak erőszakos embereknek, főleg, ha szexről van szó.
Fotó: ADS Service Kft.
A science fiction történetekre általában az jellemző, hogy a kitalált fantázia világában korunk erkölcsi vagy egyéb problémái jelennek meg. Míg Nolannél a problémát igazán fajsúlyosnak érezzük a remek színészi játék és az izgalmasan felépített történet miatt, addig Denis filmjének esetében mindezek hiányában súlytalanná válik minden. A szereplők lassan lebegnek az űrben, mindenféle értelmen túl.
Pedig nagy itt a sztárparádé. Robert Pattinson – karakterének felszínessége miatt – konkrétan nem tudja, mit játsszon, Juliette Binoche-nak pedig annyira rosszul áll a szörnyeteg, szexmániás tudós szerepe, hogy a film közepére teljesen hiteltelenné válik az alakítása. Az meg már végképp nem érthető, miért gyilkolta meg a nő a múltban a gyermekeit, de szerintem jobb is így. Ha a rendezőnő életművének tükrében próbáljuk megfejteni a filmet, akkor viszont minden egy csapásra érthetővé válik: Claire Denis ugyanis az egyéni (önző) vágyak nem túl jelentős rendezője. Ez a film tehát a beteges egyéni vágyak börtönéről szól közhelyesen, unalmasan és a korszellemnek teljesen megfelelően.
A nézőközönség vágya egy jó mozira most nem volt olyan érdekes.
