A fantasy és a székláb esete

A klasszikus kardozós-varázslós-partraszállós műfaj szerelmeseinek az év egyik legfontosabb eseménye volt, hogy a Delta Vision kiadó elkezdte újra megjelentetni Terry Brooks Shannara-könyveit.

A klasszikus kardozós-varázslós-partraszállós műfaj szerelmeseinek az év egyik legfontosabb eseménye volt, hogy a Delta Vision kiadó elkezdte újra megjelentetni Terry Brooks Shannara-könyveit. Az amerikai szerző Terence Dean néven született 1944-ben, első regénye, a Shannara kardja 1977-ben jelent meg az Egyesült Államokban hatalmas sikerrel. Magyarul az Európa adta ki a köteteket 2000-ben, Bihari György fordításában (Az első király, A kard, A tündérkövek, A kívánságdal). A Delta Vision nem keresett új fordítót, csak a borítók cizelláltabbak, kevésbé emlékeztetnek a Kaland, Játék, Kockázat könyvekre. A többi kötetet is idén tervezi megjelentetni a kiadó. A könyvekből filmsorozatot is gyártottak – vegyes fogadtatással.

Szóval egy közmegegyezéses fantasy-klasszikust forgatunk, világhírű bestsellert, hömpölygő, csodavilág-teremtő eposzt. Ám aki ifjonti emlékeitől mámorosan utazgatna Terry Brooks világában, vagy éppen most fedezné föl azt, csak egy fakó, erőltetett, túlírt, szagtalan, fantáziátlan makettben kóvályog majd csalódottan. Van itt minden, ami kell: varázslat, szörnyek, bajvívás, árulás, hűség, de még a régi világból maradt biorobot-óriásrovar is.

Terry Brooksnál ugyanis történelmileg nem a regék varázslatos világa után következik az ember uralma, mint Tolkiennél, hanem fordítva: törpök és elfek botladoznak csudálkozva az elátkozott vasbeton romok között. Az ötlet primitív, de gyönyörűen működne, ha ki lenne bontva – Clive Barker, China Miéville vagy Viktor Pelevin képes is erre. Sajnos Brooks nem bír a nagy írók talentumaival, különben izgalmasan csavarná ki Tolkien világát, és nem szolgaian másolná a XX. század egyik legnagyobb mesélőjét és főművét, A Gyűrűk Urát, ezt a grandiózus mítoszt, a kevés könyv egyikét, ami az egész világirodalmat megváltoztatta.

A fantasy és követhetetlenül burjánzó, sokszor inkább csak a lista mámorától megrészegült posztmodernek kényszeres kategorizálásáról árulkodó alműfajai mindig A Gyűrűk Urához képest határozzák meg magukat: hívei, ellenlábasai vagy megújítói a mérföldkőnek. Ha valaki úgy ír, mintha nem venne tudomást A Gyűrűk Uráról, az jól hazudik – „Költő, hazudj, de rajt' ne fogjanak”. Brooks hajdani mesterei nyilván nem szolgálhattak olyan bölcs tanáccsal, mint nekünk Arany János. Vérszegény Tolkien-epigon az ünnepelt szerző. Leírásai erőtlenek, saját ötletei suták és kidolgozatlanok, stílusa fárasztó. Egyetlen erénye hihetetlen szorgalma, mellyel egy halhatatlan alkotást utánozva széklábat farag. Jó székláb. Jó sok is van belőle. El is lehet olvasni éppen, könyv ez is, van benne atmoszféra, hős, fordulat meg konfliktus. De ha az egyik fele konkrétan ugyanaz, mint A Gyűrűk Ura, a másik fele meg, amit a szerző maga talált ki, sokkal gyengébb, akkor minek?

A bestsellerírókat addig irigyeltem, míg rá nem jöttem, hogy a hatékony széklábfaragót csupán a monotóniatűrés teszi. Azt meg már évezredek óta tudjuk, hogy a monotóniát a sótlan, unalmas, fantáziátlan ember tűri jól, aki magától nem talál ki semmit. Viszont olyan türelmesen másol, mint a kisangyal. Ezért van az ideális társadalomban is sok unalmas és kevés érdekes ember, mert ha minden ember érdekes lenne, aki érdekes dolgokkal foglalkozik, leállna a rendszer. De ne ijesztgessünk senkit, maradjunk inkább az irodalomnál, és olvassuk újra A Gyűrűk Urát.

Terry Brooks: Shannara kardja. Delta Vision, Budapest, 2019.